Az Ultramaratonisták Nemzetközi Szövetsége (IAU) és a RunRepeat az elmúlt huszonhárom év eredményeit vizsgáló tanulmánya szerint 313 kilométer után a nők jobban teljesítenek a férfiaknál.
A közvélekedés szerint a férfiak izomzata erősebb, ezért minden sportágban jobb teljesítményre képesek: gyorsabban futnak, messzebbre és magasabbra ugranak, messzebbre dobnak - vagy mégsem? Egy nemrég közzétett tanulmány szerint a fenti állítás nem minden esetben igaz. Az Ultramaratonisták Nemzetközi Szövetsége (IAU) és a RunRepeat tanulmánya szerint ugyanis minél hosszabb a táv, annál jobban teljesítenek a hölgyek, vagyis az ultratávok inkább nekik kedveznek. Mielőtt mosolyogva vonogatnánk a vállunkat, jegyezzük meg, átfogó vizsgálatról van szó: az elmúlt 23 év 15 451 ultramaratoni versenyén született több mint ötmillió eredményt vizsgáltak.
Az eredmények alapján öt kilométeren átlagosan még 17.9 százalékkal gyorsabbak a férfiak, a maratoni távon már csak 11.1 százalék az előnyük, a 313 kilométeres távon azonban már 0.6 százalékkal jobbnak bizonyultak a hölgyek.
Bár nem tartozik szorosan a témához, érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt 23 évben 34 ezerről 611 ezerre nőtt az éves indulók száma az ultrafutóversenyeken, vagyis sokkal népszerűbb a sportág, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, igaz, ez azzal is jár, hogy átlagosan lassabbak a mai futók. Szintén érdekesség, hogy átlagosan a dél-afrikaiak a leggyorsabbak (10:36 perc alatt teljesítenek egy mérföldet), őket követik a svédek (11:56 perc/mérföld) és a németek (12:01 perc/mérföld). Bár a cikk erre nem tér ki, elsősorban vélhetően hobbifutók eredményeit vizsgálták. A legnagyobb számban egyébként a franciák vesznek részt ultrafutóversenyeken, őket követik az amerikaiak és a dél-afrikaiak, a magyarok pedig nincsenek az első húszban. A legérdekesebb persze, vajon a nők miért teljesítenek jobban hosszabb távon a férfiaknál.
"Az utóbbi időben több cikk is született a témában, de kevés az igazság abban, hogy a nők hosszabb távokon gyorsabban teljesítenének - mondta a női Sparthatlon-győzteseket, Nagy Katalint, Lubics Szilviát és Maráz Zsuzsát felkészítő Lőrincz Olivér futóedző. - Az viszont igaz, hogy minél hosszabb a táv, a nők annál közelebb kerülnek a férfiakhoz. Sokan kutatták már, mi lehet az oka, de eddig nem született tudományos magyarázat. Vélhetően több oka is lehet. Valószínűleg közrejátszik, hogy a nők zsírmobilizációja átlagosan jobb és pszichésen is alkalmasabbak a hosszabb távokra. Főleg azokra igaz, akik már szültek. Míg rövidebb távokon inkább az erő szükséges, hosszabb versenyeken inkább az állóképesség, a kitartás, a fájdalomtűrő-képesség számít. Nem lehet mondani, hogy a nők az ultratávokon jobbak lennének, de tény, ezeken a versenyeken megközelíthetik a férfiakat."

---

A világ egyik legjobb ultrafutójának meglepő tanácsa: ne fussatok ultratávot!
Camille Herron szerint nem szabad a mindennapokban órákig terhelni monoton módon a testet, fontosabb a gyakori stresszes élmény.
Camille Herron az egyik legjobb ultrafutó, már csak ezért is lehet meglepő, amit nemrég tweetelt, és aminek apropóján a trailrunnermag.com hosszabb cikkben foglalkozott a témával. Herron lényegében azt tanácsolja az ultrafutóknak, hogy ne fussanak ultratávokat! Ez így elsőre meglehetősen furcsán hangzik. Az amerikai sportoló úgy gondolja, hogy aki eredményes akar lenni a leghosszabb távokon, annak csak a célversenyeken szabad ultrát futnia, minden egyéb hasonló futás csak rontja az esélyeit. Herron (aki nemrég 100 mérföldes világcsúcsot futott, de pályahiba miatt nem hitelesítették) napi edzésadagja így sem kevés, 25-35 kilométer is lehet, de általában két részre, egy hosszabb délelőttire és rövidebb délutánira bontja. Ezek egy része 400 méteres, másik része hosszabb, 1500-5000 méteres szakaszokból áll, de legtöbbször van benne dombmenet is, jól megnyomott emelkedővel és lejtővel. A nagy verseny előtt néhány héttel jöhet főpróbaként egy maraton, esetleg 50 kilométer, hogy megnézze, hogyan működik a tervezett frissítése. Herron leginkább a csontok erősödése miatt hagyja ki a hosszabb edzéstávokat. Úgy véli, a futás során az első kilométereken éri a legnagyobb stressz a testet, utána a csontok egyre kevésbé "figyelnek" az ingerekre, a kapott terhelésre. A helyzet olyan, mint egy büdös szobába lépve: a bűz először nagyon is észrevehető, de minél több időt töltünk bent, annál jobban hozzászokunk - ha viszont kimegyünk, és másnap visszatérünk, újra az eredeti intenzitással érezzük a bűzt, amihez persze idővel újra hozzászokik az orrunk. Sokan hasonlóan látják a csontot helyzetét is - jobb állandó stressznek kitenni, hogy folyamatosan erősödjenek, fejlődjenek. Tanulmányok szerint a csontsejtek négy-nyolc órás pihenő után kezdenek újra figyelni az igénybevételekre. Az amerikai ultrafutó korábban maratonokat futott, és ezekhez sokszor maratoni edzést végzett - egy ideje azonban a jóval hosszabb távokra jóval rövidebb edzésekkel készül, és tökéletesen érzi magát akkor is, ha "csak" két órát fut egyszerre. Tavaly első lett a 100 mérföldes Jackpot Ultra versenyen, és ahogy mondta, a főpróbája akkor egy húsz mérföldes (32 kilométeres) laza futás volt.

---

Híres ultrafutásokról

A Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között. Az 1983 óta évente rendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak. A Spartathlon egy Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futását reprodukálja, és történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját. A verseny az egyik legkeményebb ultramaratoni futás a világon.

Történelem: Hérodotosz elbeszélése szerint i. e. 490-ben, a marathóni csata előtt Miltiadész athéni sztratégosz egy küldöncöt menesztett Spártába, hogy segítséget kérjen Leonidász királytól a perzsák ellen. Hérodotosz így emlékszik Pheidippidész futásáról: „Mielőtt a hadvezérek elhagyták volna a várost, követet küldtek Spártába egy Pheidippidész nevű athéni férfit, aki nagyon gyorsan tudott futni, és ez is volt a foglalkozása…” „ Pheidippidészt az Athénból való indulása utáni napon már meg is érkezett. Felkeresvén az elöljárókat, ezt mondta: "Lakedaimóni férfiak! Az athéniak azt kérik tőletek, hogy siessetek a segítségünkre, és ne nézzétek tétlenül, hogy a legősibb hellén várost a barbárok leigázzák”. Pheidippides azonban nem kapott azonnali segítséget a spartaiktól és a rossz hírrel még rögtön visszaindúlt Athénba ismét másnapra megérkezve.

Az első újkori futás: Hérodotosz szavai John Fodent, a brit légierő tisztjét gondolkodóba ejtették. Foden, aki maga is amatőr ultramaratonista, 1982-ben négy társával elindult kipróbálni, hogy vajon lehetséges-e ezt a 246 kilométeres távot másfél nap alatt futva megtenni. Fodenék kísérlete többször is majdnem kudarcba fulladt. A latin betűs táblák teljes hiánya és a rossz minőségű térkép miatt a csapat lépten-nyomon eltévedt. Felszerelésük hiányos volt, és kísérőjük eltévedései és kerülései miatt a futók többször is kiszáradtak és eléheztek. Volt olyan szakasz, ahol öt órán keresztül víz nélkül kényszerültek futni. A futóknak a kutyákkal is gyakran meggyűlt a bajuk, ezért a szokásos felszerelésen túl köveket is cipeltek, a támadó kutyák visszarettentéséhez. Az ötfős csapatból csak John Scholten ért 36 órán belül Spártába, és ezzel megszületett a Spartathlon. A következő évben a csapat megszervezte az első hivatalos versenyt, amit azóta évről évre megtartanak.

Útvonal és verseny: A futók Athén belvárosából a tengerpart felé futnak, és Eléfszina, Megara és Kineta érintése után, 78,5 kilométernél érik el a Korinthoszi-csatornát. A csatorna után a Peloponnészosz-félszigeten az ókori Korinthosz, Nemea és Lürkeia után, 159 kilométernél érik el a közel 1200 méter magas Parthenio-hegyet, ahol Pheidippidész a monda szerint találkozott Pan istennel. A hegyet követően Nesztani és Tegea érintése után érik el Spártát a futók. A cél Spárta pálmafákkal övezett főterén, Leonidász király szobránál van és a verseny a Leonidász lábának megérintésével ér véget. Fodenék útvonala, mely az ókori utak és városok vonalát követte, zömében szekérutakon haladt, és az útnak kevesebb mint fele volt leaszfaltozva. Az évek során a görög úthálózat folyamatosan fejlődött, és már csupán 10 kilométer halad szekérutakon, ösvényeken.

A verseny során a futóknak 75 ellenőrző ponton kell áthaladniuk, és minden pontot egy előre meghatározott szintidőn belül kell elhagyniuk. Aki szintidőn túl érkezik, bármelyik ponton kizárhatják, azonban a verseny első felében a versenybírók rugalmasan kezelik a szintidőt, és csupán az este leszállta után kezdik szigorúbban venni a késéseket. A futók zöme a Parthenio-hegyet és az azt megelőző több mint 10 kilométeres emelkedőt tartja a Spartathlon vízválasztójának. Az emelkedőt a futók többsége már éjszaka kezdi meg, és a csúcsra 20-22 óra futás után érkezik meg. A csúcs előtti utolsó három kilométert kivilágítatlan hegyi ösvényen, egy szakadék peremén kell megtenni. Több beszámoló említ a csúcsot megelőző és követő 10-15 kilométerről hallucinációs élményeket és a versenyt feladók többsége még a hegy (ahogy a bennfentesek nevezik: „A Hegy”) előtt száll ki. A szigorú szintidők, a kemény emelkedők és a gyakran szélsőségesen meleg időjárási körülmények miatt ultramaratonista körökben úgy tartják, hogy a Spartathlon az egyik legkeményebb, ha nem maga „a” legkeményebb futóverseny a világon.

A verseny tisztaságát védve a szervezők nem osztanak pénzdíjakat, és az összes célbaérkező azonos díjazásban részesül, azaz nyer egy olajág-koszorút, melyet spártai elöljárók helyeznek a fejére, és egy érmet. Továbbá minden célba érkezőt spártai lányok kínálnak az Evrotasz folyó vizével. A szervezők a versenyt nemcsak sporteseménynek, hanem kulturális rendezvénynek is tekintik, és ezt jól tükrözi, hogy 2006 óta évről évre a verseny kizárólagos szponzora a Stravos Niarchos Alapítvány, mely szinte kizárólag kultúrát, művészetet, oktatást és orvosi kutatást támogat.

Nevezési feltételek Az a futó nevezhet, aki az alábbi négy feltétel legalább egyikét teljesítette a verseny évében vagy az azt megelőző két évben: Teljesített egy 100 kilométeres versenyt 10:30-nál jobb idővel.

Korábbi Spartathlonon szintidőn belül eljutott Nesztaniig (172 km).

Korábban sikeresen teljesített egy Spartathlont.

Teljesített bármilyen 200 kilométeres, vagy annál hosszabb versenyt időeredménytől függetlenül.

---

1974 - Badwater-ultramaraton A Badwater-ultramaraton egy 135 mérföldes (217 km) futóverseny az USA Kalifornia államában, amely a szervezők leírása szerint a „világ legkeményebb futóversenye”. A verseny a Death Valley Nemzeti Parkból (magyarul Halál-völgy Nemzeti Park), a Badwater medencéből (85 méterrel tengerszint alatt) indul, és 2530 méteres magasságon, a Mt. Whitney csúcs lábánál ér véget.
A verseny különös nehézségét az adja, hogy júliusban rendezik, amikor a Halál-völgyben a napi maximum hőmérséklet rendszeresen 50 fok felett van, ami olyan, mintha „egy kikapcsolhatatlan kemencében kéne futni.” A versenyzők állandó hűtést igényelnek, mert az aszfaltról visszasugárzó hő elérheti a 80-90 fokot is, ami megfelelő védőruha nélkül hólyagosra égeti a futók lábát és a cipő talpát is megolvasztja. Nem ritka, hogy egy-egy versenyen a futók három pár cipőt használnak el.
Az eredeti, 146 mérföldes (235 km) útvonal az állam legmélyebb (Badwater: -85 m) és a legmagasabb Mt. Whitney csúcsáig tartott (4418 m), de az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálata 1990-ben engedélyhez kötötte a csúcsmászást, és a rendezők kénytelenek voltak 135 mérföldre rövidíteni a pályát. Az eredeti útvonalon 5800 méter volt a összesített szintemelkedés, míg a jelenleg is használt útvonalon 4000 méter.

A verseny története A távnak először Al Arnold és a magyar Gábor Dávid vágott neki 1974-ben. A páros azonban 18 mérföld (29 km) után feladni kényszerült a futást, miután Gábor szervezete a kiszáradás és túlmelegedés miatt sokkos állapotba került. Arnold a következő két évet kemény edzéssel töltötte. 1977-ben sikeresen próbálkozott. Összesen 84 órára volt szüksége, bár ebben volt egy 70 kilométeres kitérő is, amikor visszafutott megkeresni az eltűnt kísérőjét. A kitérővel együtt Arnold összesen 309 kilométert tett meg, melynek során 7,7 kilogrammot fogyott.

Több egyéni sikert követően 1987-ben, öt versenyzővel rendezték az első hivatalos Badwater–Mt. Whitney versenyt, ám ez csak csapatverseny volt, melyben két brit és két amerikai futó versenyzett egymás ellen. Az ötödik résztvevő egy újságírónő volt, aki az egyik angol futóval a teljes távot teljesítette. Elanor Adams nemcsak női pályacsúcsot futott, de legyőzte mind a négy férfi indulót.

A jelenlegi Badwater Ultramaraton előre megszabott útvonalon halad, és évente rendezik. A rendezők a létszámot szigorúan korlátozzák, és a túljelentkezés miatt viszonylag nehéz indulási joghoz jutni. A versenyen frissítést nem biztosítanak, az ellátásért a versenyzők saját maguk felelnek. Minden versenyző köteles egy legalább két főből álló támogató csapatot biztosítani, melynek feladata a versenyző ellátása. A verseny szintideje 60 óra. Az a futó, aki 60 órán belül célba ér, emlékérmet, emléklapot és pólót kap. Az a versenyző, aki 48 órán belül ér célba, egy övcsatot is nyer. A versenyen nincsenek pénzdíjak. A pályacsúcsot a brazil Valmir Nunes tartja 22 óra 51:29-es idővel, míg a legjobb női időt (26 óra 51:33) Jamie Donaldson futotta.

---

2016.
Egy magyar is indult és végigért a világ legkíméletlenebb futóversenyén 70 fokos hőségben, olvadó sportcipőben, 210 kilométeren át az Egyesült Államok legmélyebben fekvő pontjáról az egyik legmagasabb hegyére – nem embernek való a Badwater ultramaraton. A távot immár egyedüli magyarként egy kecskeméti ultrafutó, Vajda Zoltán is teljesítette, de bevallotta: ekkorát még sohasem futott.
Élete legkeményebb versenyének nevezte Vajda Zoltán kecskeméti ultramaratonista a legutóbbit, aki nemrég egyetlen magyarként végigfutotta a hírhedt kaliforniai Badwatert. A résztvevőknek 134 mérföldet, azaz 217 kilométert kellett megtenniük az USA legmélyebb pontjától az ország egyik legmagasabb hegyéig, mindezt szaharai melegben. 97-en indultak a versenyen, Vajda Zoltán végül a 18. helyen ért célba.
A sportoló elmondta: a terepen összesen 4500 métert kell emelkedni, aztán 2000 métert lefelé megtenni, amire 48 órát kapnak a versenyzők. Persze egy ilyen próbatételen bárki nem indulhat el: az egyik feltétel, hogy a megelőző három évben legalább háromszor 100 mérföldnél többet kell futni, de még így is a szervezők döntik el, hogy kinek a nevezését fogadják el.
A magyar ultrafutó rendszeresen indul a magyar versenyeken, de szerepelt a Los Angeles-i maratonon és több európai ultramaratonon is.
A kecskeméti atléta 31 óra és 51 perc alatt, lényegében szünet nélkül teljesítette a távot. Ha megfogadta volna egy régi motoros sporttársa tanácsát, akkor hosszú fehér nadrágban futott volna. Így égette őt a betonról visszaverődő hő, a forró levegőben izzott a vádlija. A kísérők helyenként 75 Celsius fokot is mértek az út fölött.
A verseny különlegessége, vagy inkább extra nehézsége, hogy júliusban rendezik, amikor a Halál-völgyben a napi maximum hőmérséklet 50 fok fölé kúszik. Más indulók úgy mondták: olyan, mintha egy örökké működő kemencében futnának. Állandóan hűteni kell magukat, mert a visszacsapódó hőség akár 80-90 fokos is lehet, ami védőruha nélkül hólyagosra égetheti a bőrüket. Olyan forró a beton, hogy megolvad a cipő talpa, akár három párat is elhasználnak a célig.
Vajda Zoltán a több mint 200 kilométeres verseny alatt 60 liter vizet fogyasztott, de ennie is kellett. Első indulásakor még inkább folyékony táplálékot vitt, plusz banánt és datolyát. Jöttek persze a holtpontok, de az evés-ivás ütemezése és a táj végig lefoglalták. Végig figyelte a szívritmusát is, nehogy túlpörögjön is ki kelljen állnia. „Nagyon-nagyon kemény volt” - összegezte tömören.
Felemás cipőben futott végig, hiszen ez a kabalája. A cipőkön végig látta lánya üzenetét: „Dream it, do it.” Ahányszor csak lenézett, tudta, hogy a családja mellette áll. Elérzékenyülve tette hozzá: a szülinapi üzenet is segített neki, hogy végigcsinálja.
Az emberfeletti teljesítmény díja egyébként egy övcsat, amely sportsapkás halálfejet ábrázol. Ilyet kap az első és az utolsó beérkező is. Vajda Zoltán persze nem a kitűzőért küzdötte végig a távot, hanem hogy bizonyítson, elsősorban önmagának. Kalifornia után tart egy kis pihenőt, de aztán várja a következő erőpróba.
A Badwater ultramaraton a szervezők szándéka szerint is a világ legkeményebb futóversenye. A verseny a Death Valley (Halál-völgy) Nemzeti Parkból, a névadó Badwater-medencéből indul, amely 85 méterrel van a tengerszint alatt. A vége a Mount Whitney hegyen, a 2530 méteren álló Mount Whitney Portal-nál van.
Nem mindenki bírja végig. Néha muszáj megpihenni közben (Forrás: 444.hu)

---

2017 - Lubics Szilvia negyedik a világ legpokolibb futóversenyén
Józan ésszel nehezen felfogató eredményt ért el Lubics Szilvia, hazánk legismertebb női ultrafutója. A Badwater 135, amit a szervezők csak „a világ legkeményebb futóversenyének” neveznek, kétségkívül a legpokolibb. Földünk egyik legforróbb vidékén, a kaliforniai Death Valley-ben, azaz a Halál Völgyében rendezik. A nappali hőmérséklet ebben az időszakban rendszeresen meghaladja az 50 fokot, az aszfalton akár 80-90 fokra is felmelegszik a levegő. Ilyen körülmények között egy átlagos ultramaratonista két nap alatt teljesíti a távot, gyakorlatilag megállás nélkül. A fizikai megpróbáltatásokon csak kivételes mentális erővel lehet felülkerekedni.
A verseny eredeti célja a 48 egybefüggő amerikai állam legmélyebb pontjáról (Badwater, 85 méterrel a tenger szintje ALATT) a legmagasabb pontjára (Mount Whitney, 4418 m) feljutni. Később, mivel a csúcs megmászását engedélyhez kötötték, a versenyen rövidíteni kényszerültek, így lett az eredeti 235 km-ből „mindössze” 217 km táv. A befutó a hegy lábához, 2530 méterre került. Ezzel a teljes távon a futóknak 4450 méternyi szintemelkedést kell teljesíteniük. (A verseny történetéről további érdekességeket az alábbi remek Wikipédia-cikkben olvashattok.)
A korábbi legjobb magyar női eredmény Pallos Judit nevéhez fűződik, aki 2005-ben harmadik lett. A férfiaknál Kónya Ákos háromszor is az előkelő második helyen zárta a versenyt.
Lubics Szilvia magyar idő szerint kedden reggel 8-kor vágott neki a 217 km-es távnak. Ott akkor este 11 volt, és 40 fokot mutatott a hőmérő… A hőmérséklet a hajnal közeledtével sem csökkent 40 fok alá, így éjjel sem könyörült az időjárás a futókon. Szilvi is az extrém hőséget emelte ki elsődleges nehézségként a verseny előtt készült interjúnkban.
Kísérőcsapata beszámolója szerint Szilvi a 115 km-es pontig nagyon jól haladt, azonban az utána következő hosszú emelkedő, és a hőség teljesen kikészítette. Ez után jó ideig érdemben nem tudott futni, többször meg kellett állnia pihenni. Ennek ellenére sokáig vezette a női mezőnyt. A „célegyenesbe” érve, amikor már csak 20 kilométer volt hátra, ismét jó részidőket hozott, és a második helyért volt versenyben. Követését nem könnyítette, hogy a GPS-jeladója rendszeresen elvesztette a jelet. Közösségi oldalán ezrek követték percről percre, szurkoltak neki és szorítottak érte. Az utolsó óra őrjítő bizonytalanságban telt, mert a GPS tracker nem működött megfelelőképpen, így nemhogy azt nem lehetett tudni, hányadik helyen halad, hanem sokáig azt sem, hogy egyáltalán célba ért-e. A versenyen két segítő kötelező. Szilvinek négyfős csapat kísérte, köztük a férje A végén végül ketten is megelőzték, de így is az előkelő negyedik helyen futott be. Teljesítménye tiszteletet parancsoló. Célja a táv teljesítése volt, és az ideje is közel van ahhoz, aminek előzetesen is nagyon örült volna. 36 óra 09 perc 12 másodperces ideje a női mezőnyben a 4., összetettben a 27. helyet jelentette számára, 100 induló közül. Közösségi oldalán így nyilatkozott nem sokkal a verseny után: „A versenyről most csak annyit, hogy csodás helyszínen egy meglehetősen extrém kihívás volt a Badwater számomra, amire nem hiába volt a felkészülés is szokatlanul nehéz, még így is csak nagy küzdelmek után tudtam végigérni a pályán. Az meglepetésként ért, hogy 4. lettem, a verseny alatt a sorrendről semmilyen információnk nem volt. Egy "kicsit" elfáradtam, de pár órával a verseny után már azt tudom mondani: megérte. Köszönöm a csapatom fáradhatatlan segítségét, nélkülük valószínűleg már az első órában felperzselt volna a hőség.”
A csapat: Lubics György, Simonyi Balázs, Vajda Zoltán, Sarkadi Zoltán

---

1986 - Marathon des Sables (vagy MdS) A Marathon des Sables (vagy MdS) hatnapos, 251 kilométeres ultramaratoni Marokkóban, ami éppen megfelel hat, szabályos maratoni hosszának. 1986 óta rendezik meg, és a föld egyik legkeményebb versenyeként tartják számon. A leghosszabb szakasz, amit egyben kell teljesíteni, 91 kilométer.
A cataniai, vagyis Szicíliából érkezett Mauro Prosperi 1994-ben első sivatagi futóversenyét futotta, egyáltalán nem ismerte a körülményeket, nem meglepő, hogy neje nagyon rossz érzéssel engedte el. Az elején nem is volt gond, de a negyedik napon, amikor a nyolcvan kilométeres szakaszt kellett volna teljesíteni, elérte a mezőnyt a sivatagi vihar.
A homokviharban ne fuss! Az aranyszabályt Mauro Prosperi nem tartotta be, továbbment a versenyen, és egyszer csak rádöbbent: eltévedt a Szaharában.
Ilyen extrém körülmények esetén a futóknak csakis a túlélésre kellett volna koncentrálniuk, hiszen tíz centit sem lehet látni a homokviharban. A vihar hat óra után elült, és a fegyelmezetten egy helyben maradó futók csoportokba verődve várták, hogy visszatérhessenek sátorhelyükre.
Mauro Prosperi azonban nem volt már köztük - ő a vihar közben is megpróbált haladni.
Így történt, hogy a verseny ötödik napján az olasz sportember a szabad ég alatt a mozdulatlan sivatagban ébredt. Órákat várt, hogy jöjjön valaki. Amikor elvesztette a türelmét, elkezdett futni - futott, futott és futott. Sem embert nem látott, sem a futóverseny jeleit nem találta. Arra gondolt, hogy a vihar teljesen lerombolta, betemette a jelzéseket. Három nappal később a szervezők hivatalosan bejelentették Mauro Prosperi eltűnését. Minden eszközt igénybe vettek a keresésére. A verseny teljes útvonalát átkutatták, abból indulva ki, hogy a futó betartotta a szabályt, és a vihar beálltakor nem haladt tovább. Természetesen nem találták meg.
Nem is találhatták, hiszen az olasz egyre tovább és tovább ment abban a reményben, hogy segítséget talál. Ebben a helyzetben, napokkal az eltűnése után, immár víz nélkül csak huszonnégy órán át tudott volna életben maradni.
Egyszer megpillantotta a mentőhelikoptert, jelzett neki, de a gépről nem vették észre, és visszafordultak. A vizeletét itta, hogy lassítsa teste kiszáradását, és haladt tovább.
Hamarosan csillogást látott a horizonton: marabout, vagyis síremléket, s remélte, hogy talál hátrahagyott vizet és ételt. Semmi sem volt bent - ekkor már arra gondolt, ez lesz az ő sírja is. Ám kisvártatva repülő zaját hallotta: kirohant és próbált tüzet gyújtani - csakhogy a mentőcsapat helyett megérkezett egy újabb, immár tizenkét órás vihar. Ez mentálisan teljesen leépítette, hiszen a repülőgép pilótájának esélye sem volt megpillantania őt. A vihar után az elkeseredésen kívül semmi sem maradt.
Kezdte úgy érezni, hogy meg kell halnia, és a testét soha sem találják meg. Arra gondolt, felvágja a vénáit, elalszik, és nem ébred fel többet. Így is tett: felvágta a vénáit, és elaludt.
Legnagyobb meglepetésére egy idő után viszonylag pihenten felébredt. Annyira sűrű volt már a vére, hogy nem tudott elvérezni - a Szahara nem követelte az életét. Mauro úgy gondolta, ez jel, hogy életben kell maradnia, lehet még valami dolga ezen a világon. Tett-vett, pakolgatott, s ekkor vette észre: nincs meg a jegygyűrűje, valahol, valamikor lecsúszott az ujjáról! Elkeseredve találomra belemarkolt a homokba, s újabb csodaként ott volt a gyűrű a kezében. Ettől pláne új erőre kapott, de valamit ennie kellett. Észrevette, hogy denevérek vannak a kis szentély belsejében, így azokat ette nyersen, a vérüket pedig megitta. Ahogy mondta, ekkor már egyáltalán nem érzett ízeket.
Belátta, hogy hajnalban és este tud haladni, napközben azonban, amikor árnyékban is több mint 40 Celsius-fok van, pihennie kell, hogy a kiszáradást lassítsa. Továbbindult.
Nem sokkal később a maratoni szervezői megtalálták a szentélyt és benne Mauro ottlétének nyomait, de fogalmuk sem volt, hogy merre indulhatott tovább. Azt viszont legalább tudták, hogy talán még életben van - de hol lehet?
Az ereje végét járó olasz próbált visszaemlékezni a futást megelőző tájékoztatásra, amelyen elmondták, hogy naplementekor kell a felhők felé indulni, mert ahol felhő van, ott lehetnek növények, emberek, víz.
Így az utolsó erejével ezt a tanácsot követte, s egy kis vizes területhez ért. A homokban észrevette, hogy emberek jártak arra, az egyik szikla mellett megpillantott egy kislányt. Mauro annyira rossz állapotban volt, hogy a kislány, ahogy meglátta, halálra rémült és elszaladt. A futó ment tovább, végül eljutott egy asszonyhoz, aki megitatta, megetette. Mauro ekkor tudta meg, hogy elhagyta Marokkót és már Algériában van. A nő elküldte a lányát segítségért, aki két katonával érkezett vissza. Elvitték egy támaszpontra, hogy orvosi kezelést kaphasson, de előtte bekötötték a szemét - Mauro ezt akkor nem kifejezetten a segítőkészség jeleként értelmezte. Végül kórházba vitték, ahol kiderült, tizenöt kilót fogyott.
Hazatérése után a történet hatalmas médiavisszhangot kapott, mivel az ultrafutó kilenc napig bolyongott a Szaharában, majd csodával határos módon megmenekült.
A Marathon des Sables és a Szaharában töltött napok azonban örökre megváltoztatták: a sivatag, amelyet le akart győzni, őt gyűrte maga alá, majdnem végzetesen.
Ami futóként addig az előnyére vált, vagyis a bátorság és az állhatatosság, a sivatagban majdnem a vesztét okozta. Ahogy fogalmazott, a tisztelet és az alázat menthette volna meg ettől a helyzettől, de végül a Szahara elvarázsolta kegyetlenségével, ugyanakkor a benne rejtőzködő élet lehetővé tette neki a hazatérést.
Szerencsés véget ért a kaland, sőt, Mauro Prosperi 2012-ben teljesítette az MdS-t

---

The Jungle Ultra

Manu National Park, Peru / 230kms / jungle trails / 5 stages / Tempreture: 20°C - 30°C / Cost: L2750 Per Athlete
About this event:
This is the Manu National Park, deep in the Amazon Rainforest, an unspoilt expanse of boiling jungle and breath-taking cloud forest running from the Andes mountains to the Madre de Dios River. It’s lowlands are only accessible by boat and it’s impenetrable nature has been both the reason so many are attracted to it’s dark undergrowth and the reason it has remained so well preserved.
You’re standing above the clouds looking down a massive valley along which a single track road winds through a sea of green. The clouds boil and roll across the canopy below and the air around you is thin enough to double the effort required to move. Soon you will descend down into the UNESCO world heritage site below and make your way through 230km of sweltering jungle, choked with mud and humidity, broken by river crossing after crossing.
This is the Jungle Ultra.
Your Experience
A 230km race split into 5 stages of suffocating jungle undergrowth, river crossings and cloud shrouded mountain valleys.
Runners should expect choking humidity; the body pouring sweat in an effort to stay cool. There will be deep mud and heavy rain. There may also be periods spent running in darkness, following the marked route by head torch.
As a self-sufficient race, you are responsible for carrying your entire kit, including food, safety equipment and a minimum of 2.5 litres of water which can be refilled at checkpoints along the stages. You’ll need some specialist gear to take on the hostile rain forest.
Accommodation each night is provided by way of research stations and lodges dotted through this region of unrivalled scientific interest.

---

2019.
Blaskó Mihály: 230 kilométer a dzsungelben
Az Amazonas mentén fut Peruban Blaskó Mihály, aki az Ultrabalaton- és Spartathlon-teljesítések után szeretne másfajta környezetben is célba érni.
Welcome to the Jungle!
Egy egészen különleges viadalra készül Blaskó Mihály: a Buda Gourmet étteremvezetője május végén még finom ebédekkel várta a vendégeket, de a gondolatai már máshol, mondhatni, nagyon messze jártak. Peruban, fent a hegyekben.
Június 2.: indul a dzsungel-ultramaraton.
"A körülmények miatt már egy héttel a verseny előtt útnak indultam, öt napot Cuzcóban töltök - mondta a 39 éves Blaskó Mihály. - Az inka birodalom egykori fővárosa háromezer-négyszáz méter magasan fekszik, oxigénhiányos a környezet, kell egy kis idő az akklimatizációhoz."
A futóverseny: öt nap, 230 kilométer a dzsungel kellős közepén. Huszonöt kilométerenként vizet kapnak a futók - ezzel a külső segítség "felsorolását" be is fejeztük. Az Andok hegyeiben, az Amazonas folyó mentén kell teljesíteni a távot.
A legnedvesebb és a legforróbb versenyként aposztrofálják a megméretést, aligha véletlenül.
"Nehezítés, hogy a cuccaidat magaddal kell vinned, nincsenek segítők - ismertette a verseny részleteit Blaskó Mihály. - Vagyis össze kellett csomagolnom egy tizenkét kilós táskát, amelyben többek között lesz víztisztító berendezés arra az esetre, ha a folyóhoz közel kerülök; függőágy, amelyet magamnak kell felszerelnem, ha pihenni szeretnék. Önellátó a verseny. Persze részletes tájékoztatást kaptunk, milyen gyógyszerekre, esetleg injekcióra lehet szükség, de nem kétséges: az oxigénhiányos környezet, a magasság és a csaknem százszázalékos páratartalom miatt különleges kihívás előtt állok."
Hülye kérdés: miért? Nos, Blaskó Mihály azt mondja, ízig-végig vendéglátósként nem a legsportszerűbb életet élte, és a mérlegre állva huszonöt kiló súlyfelesleggel szembesült. Változtatni akart. Elindult, és azóta meg sem állt…
"A hosszú távú futás közben az ember magára marad - jött a válasz. - A mai világban erre kevés lehetőségünk van, ám futás közben semmihez sem fogható, semmihez sem hasonlítható nyugalom lesz úrrá rajtam. Olyan mentális erőt kapok ezektől a versenyektől, hogy azt nehéz szavakba foglalni. Van időm gondolkodni! Sohasem hittem, hogy akár csak tíz kilométert képes vagyok lefutni, amikor pedig egyre többet értem el, kerestem az új és új kihívásokat. Kilencszer voltam a Balaton Szupermaratonon, négyszer egyedül teljesítettem az Ultrabalatont és kétszer a Spartathlont. Itt különösen nehéz körülmények között kell futni, de épp ez a lényeg. Meg akarom tudni, képes vagyok-e rá."
Irány Peru! Blaskó Mihályt várja a dzsungel.

---

A Bigfoot 200 Endurance Run
2019. Augusztus 16. Lubics Szilvia:
„Csak kövesd a vonalat az órádon! Csak kövesd a vonalat az órádon! Csak kövesd a vonalat az órádon!” Ez volt az utolsó gondolatom, ami akkora megmaradt. Ez volt az, amit órákon át halkan mormoltam magamban vagy hangosan kiabáltam. Minden mást elvesztettem már. Nem voltak gondolataim, az agyam teljesen lekapcsolt, minden információ eltűnt, nem voltam képes semmit sem érzékelni a külvilágból, semmi sem jelentett kapaszkodót. Csak ez az egyetlen gondolat volt, ami megmaradt, mintegy utolsó szalmaszál - és tudtam, hogy ebbe kell kapaszkodnom, mert ezen múlhat minden. Nem szabad elfelejtenem, ezt kell csinálnom. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Nem arról, hogy a pálya melyik részén, hanem arról sem, hogy a nagyvilágban. Otthon az erdőben? A Mecsekben? A Bükkben? Afrikában? USA-ban? Azt sem tudtam, hogy kerültem oda, mit keresek én ott... Nem tudtam, mióta vagyok úton, nem tudtam, meddig fog tartani. Nem tudtam, hova vezet az utam. Láttam néha embereket magam körül, de nem ismertem fel őket, nem értettem, ők miért vannak ott. Hallottam néha, hogy beszélnek hozzám, de mintha egy burában lettem volna, nem fogtam föl. Aztán újra egyedül maradtam. Nem éreztem semmit, csak teljes ürességet. Csak mentem, mentem előre, és magamban beszéltem: „Csak kövesd a vonalat az órádon!” Sötét volt, a lámpám fénye világította meg az utat, valahol távolról mintha vízcsobogás szűrődött volna be a fejembe hosszú órák óta. „Lehet, hogy egy tó körül bolyongok? De miért kell ezt tennem?” Nem tudtam. „Csak kövesd a vonalat az órádon!”. És én csak néztem a Garminomat és mentem előre.
A harmadik éjszaka voltam ekkor úton a Bigfoot 200 Endurance Run ultra-terepfutó versenyen, valahol 230 km körül járhattam. Az első 48 órában nem aludtam, és a harmadik napon is csak 1-2 órát, így a kialvatlanságtól és a kimerültségtől szinte teljesen elvesztettem a kontrollt, amikor már csak ez az egy mondat maradt meg a valóságból. Talán az Ultra Gobi felkészülés miatt vésődött be ez a gondolat ennyire: a track a minden, ezen fog múlni minden. Aztán a következő frissítőállomáson sikerült aludnom és visszatérnem a valóságba... Igaz csak átmenetileg.
Pedig olyan jól indult minden. Az Ultra Gobi elmaradása sokként hatott rám, hisz minden energiámat abba öltem az elmúlt hónapokban. Nemcsak az edzéseket hanem a mentális és a gyakorlatias felkészülést is. Tudtam, hogy nem szabad veszni hagyni mindent, amit abba beletettem, és mihamarabb kell találnom egy versenyt, ami ugyanolyan kihívást jelent a testnek és léleknek. Hála két cseh futótársamnak, akik hozzám hasonlóan pórul jártak a Góbival, sikerült beneveznem a Bigfoot 200-ra, ami egy 330 km hosszú, 13.000 méter szintemelkedésű, nonstop terep verseny az USA nyugati partja közelében a Cascade-hegységben. Utánanéztem, hogy ez egy színvonalasan (biztosan) megrendezett, rangos verseny - így gyorsan elintéztünk mindent, és 4 nappal azután, hogy törölték az Ultra Gobit én már a repülőn ültem Portland felé. Szerencsére, volt azért sok hasonlóság a verseny logisztikájában, így pl. a már előre elkészített csomagjaimat, amit a frissítőállomásokra kellett küldenem, csak át kellett variálnom, de nem kellett a nulláról kezdenem mindent. Volt 4 napom arra, hogy fejben felkészüljek: tüzetesen átnézzem a verseny útvonalát, szinttérképét, a frissítőállomások helyeit, megtervezzem kb. mikor, merre fogok járni, mit hova küldjek előre stb. Igyekeztem minél több információt beszerezni a pályáról, de tudtam, hogy azért ez egy nagy ugrás lesz az ismeretlenbe…
Az utazás simán ment, a szállásunk bő egy órányira volt a majdani célterülettől, ahol a verseny előtti napon volt a rajtszámátvétel, orvosi vizsgálat és tartottak egy részletes ismertetőt a versenyről. Na ezt hallgatva kicsit összeugrott a gyomrom... Pénteken hajnalban autóztunk el a célhoz, onnan buszokkal vittek minket a rajtba. Jó hosszú út volt… Gondoltam is, hogy ezt majd le kell futni, csak nem erre az aszfalton, hanem fent a hegyekben. Jó hangulatban készülődtünk a rajtterületen, fotózkodtunk a Yetivel, amit errefelé Bigfootnak hívnak, majd 9 órakor elrajtoltunk. Rajtam compressportos zokni, nadrág, póló volt, Kilpi felső, Salomon cipő és zsák. Ez utóbbi jóval kisebb és könnyebb volt, mint az előző sivatagi versenyeimen, mert nem kellett a meleg ételeinket, hálózsákot, derékaljat magunkkal vinnünk, csak az egyéb kötelező felszereléseket, kulacsokat. Térerő nem volt, ahogy szinte az egész versenyen sem. Egyszer tudtam beszélni Gyurival, ekkor kb. 9 órája futottam, később már nem - de lehet, hogy jobb is... Néha becsippant a telóm, hogy jött egy üzenet, de hiába próbáltam ekkor hívni vagy írni, már nem volt térerő. Az első nap sokszor néztem, hogy megy-e, aztán elengedtem ezt az egészet, mert sok energiát elvitt, és folyamatos csalódást okozott, vagyis nem segítette a versenyzésemet.
Az első nap viszonylag szépen tudtam haladni, ahol tudtam, futottam, ahol nehezebb volt a terep, vagy felfelé mentünk, ott gyalogoltam. Voltak nagy köves, sziklás részek, volt szép erdős single track, voltak folyóátkelések, ahol combig ért a víz, volt, ahol drótkötélbe kellett kapaszkodva felmennünk egy szakaszon - szóval volt minden... A vizet forrásokból, folyókból kellett felvennünk - ezeket a pontokat precízen jelölték az itinerben. Én csináltam magamnak egy kis táblázatot, amibe beírtam szakaszokra bontva két pont közti távot, szintet, limitidőt, ezt befóliáztam és ezt néztem meg mindig, hogy mi vár rám. Két frissítőállomás között (amiből 14 volt az úton, változó: 15-30 km távolságra egymástól) GU gélt ettem, plusz sót, GU Roctane port kevertem be, minden jólesett. A táj lenyűgöző volt, ekkor még volt erőm és kedvem, úgyhogy csináltam is pár képet.
Estig szépen ment is minden, és kb. 100 km-nél járhattam, amikor leszakadt az ég. De olyan elementáris erővel, amit még nem tapasztaltam. Pár másodpercenként dörgött - villámlott, a koromsötétből hirtelen kivilágosodott minden. A legrosszabb az volt, hogy nyílt terepen mentem, esélyem sem volt, hogy behúzódjak valahová, frissítőállomás meg több órányi távolságra. Nem szépítem, nagyon féltem, annyira, hogy elbőgtem magam. Ott voltam a világ végén, mindentől, mindenkitől távol az éjszakában, körülöttem meg csapkodtak a villámok. Csak azt tudtam, hogy haladnom kell és bízni benne, hogy a következő villámcsapás már távolabb lesz. A túlélőfóliát a derekamra csavarva próbáltam menni, de a vihar folyton lekapta rólam, hiába dugtam be a kompressziós zoknim szárába. Egészen más így átélni egy vihart, mint otthon, ahol magunkra zárjuk az ajtót és ablakokat míg elcsendesedik minden. Marcipánra (a nagyobbik vizslámra) gondoltam, aki rettentően fél a dörgéstől, amint meghall egyet a távolban, már reszketve bújik hozzám. Ki tudja, talán az elmúlt évezredek hasonló viharai hagytak nyomot a génjeiben. Most már igazán át tudtam érezni, hogy mit érezhet ő. Gondolatban hozzábújtam, hogy most vigyázzon ő rám. Csak később tudtam meg, hogy a viharban elhagytam a kis plüss vizslámat, amit a zsákomra akasztva vittem már az Atacama-, és a Namib sivatagban is. Szerencsére egy utánam jövő versenyző észrevette és felvette a földről. Emlékezett rá, hogy nálam látta, és amikor utolért másnap egy állomáson, visszaadta. Teljesen meghatódtam. A vihar órákon át tartott, volt, hogy feltűnt mellettem egy fickó, de nem jelentett vigaszt - ahogy elnéztem, még jobban be volt tojva, mint én… Aztán mire hajnalodott, végre alábbhagyott a vihar és elállt az eső.
Mondanom sem kell, totál szétáztam, hiába volt rajtam esőkabát az alatta lévő tollpihés dzsekim használhatatlanná vált, mert kis golyókká álltak össze a pihék benne. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm és zoknim ezt követően sem száradt meg, hiába nem esett már. A levegő nedves maradt, helyenként az aljnövényzet is vizes volt, meg néha szemelt is az eső még. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem küldtem előre váltás meleg száraz ruhát, csak pár pólót, így nem tudtam átöltözni, sokáig nagyon fáztam. Úgy gondoltam, hogy a második nap még megyek, és nem alszom, csak ha már nagyon nem bírom tovább. Így is volt: az első 48 órában nem aludtam - ami talán szintén hiba volt. A frissítőállomásokon eltöltöttem 1-2 órát, ahol próbáltam kicsit pihenni, amíg kiszolgáltak. Mert az ellátás tökéletes volt: amint beértünk, körbevettek, kérdezték, mire van szükségem. feltöltötték a kulacsaimat, és kezembe nyomtak egy étlapot (!), hogy mit kérek enni. Amit megkívántam, azt rögtön el is készítették. pl. frissen sütöttek palacsintát, melegszendvicset, vegaburgert, szinte bármit. Az étvágyam jó volt, jól is estek az ételek. A második naptól már nem is tudtam megenni a szintetikus dolgokat, csak a természetes ételeket. Volt, hogy csomagoltattam szendvicseket az útra, és azt ettem. Ahogy teltek az órák, persze egyre fáradtabb voltam, és lassultam. De folyamatosan kontrolláltam, hol tartok, milyen tempót kell mennem, hogy beérjek majd a célba. Versenyezni az élbollyal nem tudtam, nagyon erős tempót mentek - azt láttam, hogy komplett csapattal vannak, akik az állomásokon öltöztetnek, etetnek, itatnak, zsákot rendeznek - de ami a legnagyobb segítség, hogy lehetett váltva kísérni a futókat, amolyan iramfutóként. De cseppet sem bántam, hogy én egyedül vagyok - így teljesen más kihívás és élmény volt végigérni - én pedig most az ilyen élményért jöttem.
Az igazi problémáim a 2. napon jelentkeztek először: elkezdett fájni a talpam - gondoltam vízhólyag lett rajta, így nem törődtem vele különösképpen, mentem tovább órákon át, de egyre jobban fájt, már alig tudtam rálépni, amikor a következő állomáson megnézte az eü. személyzet, és kiderült, hogy a fél napos vizes zokniban futástól, gyakorlatilag leázott a talpamról a bőr. Körberagasztották az egész lábfejemet, hogy ne közvetlenül a sebre lépjek - ez nagy könnyebbség volt. Később egyre nehezebben tudtam járni, éreztem, hogy dagadnak a lábaim, nem férnek el a cipőmben. Így szegényt elkezdtem vagdosni: először a bokám körül, aztán a nyelvénél, majd az ujjamnál - aztán mikor már így sem volt elég, akkor tovább nagyobbítottam a lyukakat. A baj csak az volt, hogy így viszont nem védte semmi az ujjaimat, így amikor belerúgtam valami kőbe, akkor csillagokat láttam. Közben azért szépen lassan fogytak a kilométerek, de ahogy fáradtam, egyre gyakrabban kezdett ki-kapcsolni az agyam. Amikor már nem bírtam tovább ébren lenni, egyszerűen beburkolóztam a túlélőfóliámba és ledőltem az út mellé egy negyed órára - nem érdekelt, hogy fűbe, kőre, vagy hova. Az alvás mindig segített visszakerülni a valóságba. Ilyenkor mindig újra tudtam, hol vagyok és mi a dolgom Aztán mentem tovább. Sokat gondoltam a családomra, a gyerekekre, kutyáimra, igyekeztem erőt meríteni mindenkiből. Sokat járt eszemben a Bátor Tábor lelkes csapata is, akiknek a CherryGo-val adományt gyűjtöttünk az előző hetekben. Egy-egy gyengébb pillanatomban, amikor elveszettnek éreztem magam mindig arra gondoltam, hogy nem ehhez kell a bátorság, amit én csinálok, mert ez csak egy kaland, hanem azoknak a gyerekeknek és szüleiknek, akik a betegségükkel küzdenek meg. Szóval miattuk is mennem kell.
A fizikális fájdalmaim egy darabig egyre erősödtek, aztán már nem éreztem semmit, vagy inkább más nem jutott el a tudatomig - egyfajta védekező mechanizmus lehet ez. Sajnos a lábfejem egyre jobban dagadt és fájt, olyannyira, hogy a kompressziós zokni több helyen teljesen belevágott a bőrömbe és kidörzsölte. Le sem tudtam venni, úgy kellett levágni a lábamról. Cserezoknim meg nem volt - szerencsére kaptam egy utcait „kölcsön” az egyik segítőtől - így a maradék kb. 100 km-t abban tettem meg. A fáradtságtól és kimerültségtől egyre többször kerültem egy szürreális világba, egyre többször hallucináltam. Ezzel egyébként közel sem voltam egyedül, a célban sok társam hasonló élményekről számolt be. Láttam az út során magas épületeket, embereket - még egy hatalmas télapót is - akitől viszont megijedtem. A legviccesebb kép az volt, amikor egy fátyolba burkolózó kecskét véltem felfedezni az út szélén... Sokszor vesztettem el a fonalat, és pl. azt hittem, hogy csak egy edzésen vagyok, és nem értettem, hogy miért ilyen hosszú, és miért kell minden hegycsúcsra felmennem. A legdurvább az volt, amikor egy férfi versenyzőtársam ébresztett fel az út szélén és öltöztetett meleg ruhába, hogy ne hűljek ki, majd kísért pár órán keresztül, amikor egyszer csak az kattant be, hogy bántani akar, és azért mondja csak, hogy menjek vele le a völgybe, ahol majd kapunk reggelit. De én nem értettem, hogy miért kapnánk reggelit az erdő közepén, és biztos voltam benne, hogy valami rosszban sántikál. Ezért, ahogy tudtam megiramodtam visszafelé, fel a hegyre, ahonnan jöttünk. Futottam, ahogy csak bírtam, ő kiabált, hogy menjek vele, de ekkor már vissza sem mertem nézni. Addig mentem, amíg szembe nem jött két másik futó, akik megnyugtattak és elkísértek a következő pontig, ahol megkaptuk a reggelit. Én aludtam egyet, és kitisztult a kép. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy valakiről, aki segített, ilyen szörnyűségeket gondoltam. A célban persze egymás nyakába borultunk. Azt mondta, tudta, hogy csak hallucináltam és azt is tudta, hogy leszek olyan kemény, hogy megcsinálom.
Szóval így teltek az órák, de rengeteg gyönyörű pillanattal is megajándékozott ez a négy nap. Sosem fogom elfelejteni például azt, ahogy óriásfenyők közt futok egy kanyargós ösvényen, ahol iciri-picirinek érzem magam, mint egy mesében, vagy azt a pillanatot, amikor az egyik hegycsúcson kicsit aludtam és felébredve azt láttam, ahogy a hold fénye megcsillan a túlélőfóliámon, miközben ezernyi csillag ragyog az égen, amerre csak nézek.
Az utolsó éjszaka és reggel pedig már biztos voltam benne, hogy beérek, nagyon boldog voltam. Sosem voltam még ennyit kint egy pályán, sosem voltam még ennyire magamra utalva, sosem tettem még meg egyben ekkora távot. Igaz ez nem is egy klasszikus futóverseny volt, egészen más kihívásokat kellett leküzdenem, mint eddig - és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült. A célban még órákon át feküdtem, miközben örülhettem a beérkező futóknak. (Végül 100-an értünk be a 159 indulóból.)
A lábam, most a verseny nevéhez méltóan valóban „big foot” lett, sajnos sebes is, de ezek mind csak múló problémák, az élmény viszont örök marad.
Köszönöm a szurkolásotokat, köszönöm a családom támogatását, edzőim (Coacholi, Judit Koller) felkészítését, szponzoraim támogatását.
Lubics Szilvia velük volt: Jiří Hálek és Michal Činčiala.

---

Ahogy lefeküdt a testem az agyamnak, már jöttek az eredmények
sz: Fehér János
Bódis Tamás 2019.11.27.
Bódis Tamás elég viharos karriert futott be az ultrafutók között. Csak pár éve specializálódott a hosszú távokra, de máris a legeredményesebbek között van. 2019-ben megnyerte az Ultrabalatont, ősszel pedig egy hónapon belül győzött a kultikus, 246 kilométeres Spartathlonon, majd lett második a 24 órás világbajnokságon. Bódis volt katona, kamionsofőr, most pedig taxizás mellett fut, még az éjszakai sofőrködés is jó edzés neki. Már katonaként hallottam a Spartathlonról, 2009-ben ki is tettem a spártai Leonidasz király szobráról a képet a Facebookomra. [A futók a futás végén ennek a szobornak lábát érintik meg Spártában - a szerző.] Egy messzi galaxisos cél volt, de valahogy tudtam, egyszer az életemben lefutom a Spartathlont, de akkor még lövésem nem volt, hogyan is indulhatnék rajta - elevenítette fel az első emlékeit az Athén és Spárta közötti futásról Bódis.
Gyerekkorában focizott, de a futás a katonáskodással érkezett meg az életébe. A szolnoki ejtőernyősökhöz szerződött, ahol a 3000 méteres szintfelmérőn a helyi legjobbnál is jobb időt ért el. A tehetségét felfedezve előbb katonai versenyekre vitték, bakancsos futásokra, majd civil versenyekre is eljárt. A reggeli torna vagy a menetgyakorlat nem volt neki elég, gyakran elment délután még futni vagy kondizni.
A szolnoki szolgálat után Bódis egy afganisztáni misszióba is belekerült, 2011-12-ben volt kint katonaként. A futásról ott sem mondott le, pedig a körülmények nem voltak ideálisak. Csak a tábor területén edzhetett, közben 40-45 fokos meleggel és a sivatag porával kellett megküzdenie. Ha már nem látta a szálló portól a tábor fölé magasodó hegyet, akkor már a szűrésre szolgáló kendőben sem ment ki.
"Még órám sem volt, nemhogy edzőm, más futóktól, internetről csipegettem információkat. Azzal sem voltam tisztában, hogy a félmaratonon elért 1 óra 22 perces időm sok embernek elérhetetlen. A futás szeretetért csináltam, de mindig is szerettem a versengést. Munkában is mindig első akartam lenni, mindenhol a versenyszellemet kerestem. A katonaság után kamionoztam, ott a kocsikban egy okos program figyelte a sofőr vezetési stílusát, hogy például mennyit gurítod a kamiont, hogyan bánsz a fékkel, a rendszer ezek alapján számolt százalékos eredményeket. A cég kihirdette, hogy a legjobb három sofőr jutalmat, nyaralást, telefont, notebookot kaptam. Ott többször is dobogón végeztem, hiába voltam kopasz kamionos, abban is versenyt láttam."
Miután nem volt már lehetősége részt venni újabb misszióban, Bódis új, jól fizető állást keresett magának, így aztán elment kamionozni egy finn céghez. Az edzésről ekkor sem mondott le. "Sokszor parkolókban futkároztam, miközben a pecsenyét sütögető kamionosok fogadásokat kötöttek rám, de egyre ritkábban futottam."
Az újrakezdés ideje és karrierjének beindulása 2017-ben jött el. "2016-ben elég sok rossz impulzus ért, arra ösztökélt, hogy kezdjek magammal valamit. Megromlott egy csomó minden. Ráébredtem, hogy nem éri meg a pénzért kint lenni, és mindent feláldozni, Egy barátommal leveleztünk, és elhatároztuk, hogy újra futni fogunk."
A visszatérés nem ment könnyen, januárban sárban, latyakban kezdett el edzeni, de nem jött vissza korábbi formája, kisebb sérülései is voltak.
"AZTÁN HOGY AZ AGYAM ÉS A TESTEM KÖZÖS NEVEZŐRE JUTOTT, DE AZT IS MONDHATNÁM, HOGY A TESTEM LEFEKÜDT AZ AGYAMNAK, MÁR JÖNNI KEZDTEK AZ EREDMÉNYEK.
Az igazi áttörés pedig akkor volt, amikor 2017. október 28-án találkoztam Szabó Gáborral, az ELTE Sashegyi Gepárdok futóedzőjével, és megírta nekem az első edzéstervet."
A pálya gyereke lett.
Bódis elámult azon, hogy milyen erős tempókban és időeredményekben gondolkodott új edzője, aki korábban nem is foglalkozott ultrafutókkal. Nem hosszú távokat futtat vele, hanem rengeteg résztávot. Az edzéseken Bódis egy zuglói futópályán köröz, ha nagyon elunja, akkor megfordítja futásának irányát. Hetente 170-200 kilométert is lefut, ez 500 kör is lehet, ami rettentő monoton. Azt mondja, ő a pálya gyereke lett. Bódis igazi sztahanovista, szinte mindig túlteljesíti az edzésterveket, vagy többet, vagy gyorsabban fut az előírtaknál. Szabó éppen ezért már inkább alálő a tervekkel, hogy kicsit kimélje.
Másfél nap szenvedés egy olajágért
A közös munka elég hamar kifizetődött, Bódis már 2017 decemberében megfutotta a Spartathlonhoz szükséges kvalifikációs időt. 2018-ban a 100 kilométeres országos bajnokságon már második volt, majd még azévben megnyerte a 12 órás bajnokságot, olyan eredménnyel, amelyre abban az évben a világon senki más nem volt képes.
Szeptember végén jött a Spartathlon, ahol még zöldfülűként egyből a negyedik lett, bár ő ezt kisebb csalódásként élte meg, mert a dobogót célozta meg. "Mindig azt mondom, az életben csak akkor tud bármilyen eredményt elérni az ember, ha felfelé, a csúcsra tekint. Nem gondolkozhatok abban, hogy csak teljesítsek valamit. Nem azt látom, hogy a 276 kilométer jó eredmény a 24 óráson, hanem azt nézem, hol helyezkedik el a magyar csúcshoz, vagy a 303 kilométeres világcsúcshoz képest. Ha egyszer valaki már megcsinálta ezt, akkor még egyszer képes lehet az ember, csak egy kicsit hozzá kell tenni. Az első Spartathlonom előtt nem volt bennem akkora önbizalom, hogy kimondjam, a dobogót akarom, mert utólag kifigurázhatják az ember, és 246 ezer lépés közben elég sok hibalehetőség van."
A futó testileg is nagy átalakuláson esett át, két év alatt 86 kilóról 70,5-re szálkásodott le, tudta, hogy kell adnia a jobb eredmények miatt, de a rengeteg lefutott kilométer önmagában is sokat jelentett.
Százötven kilométeres utazás
Második Spartathlonja előtt már mások is esélyesnek tartották a győzelemre, és ő viszonylag hamar el is döntötte a versenyt. Úgy tartja, hogy az első 150 kilométer egy kétszáz pluszos ultrán csak az utazásról szól, addig nem szabad foglalkozni vele, hogy ki hányadik helyen áll, úgyis csak ezután kezdődik az igazi verseny. Mire a 2019-es versenyen erre a pontra ért, már ő volt az élen, miután leelőzte a cseh Radek Brunnert és a brit Alaistar Higginst. "Beléjük botlottam, szerintem ők lassultak le hozzám, nem én mentem gyorsabban. 80 és 120 kilométer között mentem a kis tempómban, ők túl sokat depóztak, az én frissítéseim pedig olyanok voltak, mint a Forma-1-es bokszkiállások. Ezután megint utolértek, majd le is hagytak, ez ment 40 kilométerig. Azzal, hogy a melegben egymással kakaskodtak, lefárasztották magukat. Próbáltak magukkal rántani, de tudtam, hogy nem kevés az, ami még hátravan."
Bódis így a táv második felét gyakorlatilag egyedül futotta le, úgy véli, hogy mivel nem volt igazán éles versenyhelyzet, ezért lassult le önkéntelenül, és nem jött össze neki az előre kitűzött 23 órán belüli idő.
"Amikor futok, akkor mindig valamit megélek. Van egy nagy CD-táram a fejemben, emlékekkel vagy jövőbeni képekkel. Ha valamelyik nem elég motiváló, akkor egy másik lemezt veszek le a polcról. Hol az édesanyámra gondolok, hogy milyen beteg, és mennyi fájdalommal él, nekem meg ahhoz képest keveset kell elviselni. Vagy nyaralásra gondolok, újra próbálom megélni, milyen jó hajókirándulás volt, hú az a kaja, hú, de meginnék egy hideg sört. Na jó, inkább gondoljunk másra, mert menni kell. A végén már arra gondoltam, hogy Hangonyban, a kis falumban, a presszóban összegyűltek egy csomóan, és őrjöngenek a sikerem miatt. Mindig egy gondolat rabja vagyok."
Amikor a fájdalmat is örömmel viseli el.
Az ultrafutó azt mondta, ő annyira ráfókuszál a futásra, hogy nehezen tudja később visszaidézni mi történt, nem képes olyan színes élménybeszámolókkal szolgálni, mint sok más társa. Koncentráltsága miatt sem látszik mosoly az arcán. Az elkerülhetetlenül jelentkező fájdalommal is sajátos a viszonya. "A fájdalom az egyetlen korlát, ha megérted, akkor örömmel elviseled majd. A mentális erőre van szükség, amikor elfárad a test. AZ AZ EGYIK MONDÁSOM, HOGY HA EL TUDOD HINNI, HOGY SIKERÜLHET, AKKOR A TESTED MEGTALÁLJA MAJD A MÓDJÁT, HOGY SIKERÜLJÖN."
Nem is szeret holtpontokról beszélni, szerinte az a holtpont, amikor felad egy helyezést, vagy a verseny feladásán gondolkodik, ilyen azonban nem volt nála. "Egy 10 kilométeres emelkedő után nekem sem volt őszinte a mosolyom, vagy amikor lefelé jöttem egy hosszú lejtőn, és görcsölt a lábam, de ezek csak fájdalmak."
A spártai befutója azért euforikus lett. "Hét kilométerre a céltól már biciklis gyerekek vártak, amikor beértem a városba, még többen lettek, rengeteg kávézó még nyitva volt. Nagy ordítás, őrjöngés, kerepelés ment. A főtérre vezető úton már fáklyavivő lányok jöttek mellettem, de olyan gyorsan futottunk, hogy elaludtak a lángok. A végén már vagy százfős tömeg futott velem. Villogtak a vakuk az arcomba, buzdító zene szólt. Ezerrel lüktetett a szívem, és csak azt vártam, hogy megérinthessem a szobrot. Amikor ez sikerült, kicsit megkönnyebbültem. Amikor megfordultam, azt láttam, atyaúristen, milyen rengeteg ember ünnepel. Abban a pár pillanatban óriási tisztelet és elismerés áradt felém. Átértékelődött a szenvedés, megszépült minden, megtörtént az egész miértje, hogy ezért csinálod."
A Spartathlon után még egy hónap sem telt el, de Bódis bevállalt még egy kétszáz pluszos futást. Az edzőjével arra jutottak, hogy mivel rendkívül gyorsan képes regenerálódni a szervezete, a 24 órás vb-n is jó teljesítmény nyújthat.
Ebben igazuk is lett, a körözős versenyen Bódis versenyben volt az első helyért, végül új országos csúccsal, 276,222 kilométerrel a második lett.
Életem legnehezebb versenye volt, nagyon rossz állapotba kerültem a végére. Nehéz helyzetbe hoztam magamat, a doppingvizsgálatra is ketten vittek be. Egy banánt is csak fél óra alatt tudtam megenni. Egy ilyen versenyen szinte meg sem állok, a pihenésem 20 másodperc és 2 perc közötti. Egy pohár vízért sem álltam meg, menet közben frissítettem. Jövőre, 2020-ra csak két 200 kilométer feletti versenyt tervez, de meg akarja tudni azt is, hogy milyen gyors rövidebb távokon, maratonon és félmaratonon. Edzője szerint előbbin 2:25-re lehet képes (ezzel akár magyar bajnokságon dobogóra is lehet állni), a féltávon 70 percet futhat.
Talpa mint a rinocéroszé
A heti közel 200 kilométeres adagokkal Bódis elég jól gyilkolja a futócipőit, havonta kell újakat vennie. "Számomra is megmagyarázhatatlan, nagyon erős lábam van és fura futóstílusom. Ha mezítláb vagyok, akkor azt mondom, hogy orklábam van, jó széles és izmos lábfejem. Ennek a taposómozgásnak és a talajfogásnak is köszönhető, hogy jobban kopnak a cipő. Abban viszont szerencsés vagyok, hogy nem tudom, mi az a vízhólyag. A barátnőm mindig azt mondja, olyan a talpam, mint a rinocérosznak."
A napi 4-5 órányi edzést a munkája mellett végzi. "Taxizom, de már nem a taxi a prioritás, hanem a futás, hiába nem ebből élek. Ha csak csinálgatnám a futást, akkor az csak menegetne. Ha készülök egy Spartathlonra, hiába tudom, hogy lenne fuvarom, inkább elmegyek edzeni. Rengeteget taxizom éjjel is, ez is egyfajta edzés, lehet, hogy ez segít abban, hogy bírjam az éjszakát verseny közben. Sok ultrásra rátör az álmosság olyankor."
Bódis még csak 31 éves, ami az ultrafutásban szinte kölyökkornak számít, a negyvenesek, de még az ötvenesek nyerik a versenyek, a magyar ultrás előtt még hosszú karrier áll tehát. Már a futásban.
"MÁR MINDENT CSINÁLTAM, VOLTAM SZAKÁCS, KATONA, SZEMÉLYSZÁLLÍTÓ, KAMIONOS, MINDENHOL JÓL ÉREZTEM MAGAM, DE MEGÉRKEZEM ARRA A PONTRA, HOGY MÁR LE AKAROM VERNI A CÖVEKEKET. MOST MÉG VERSENYZEK, DE EDZŐKÉPZÉSRE JÁROK KÖZBEN, A KÉSŐBBIEKBEN IS A FUTÓVILÁGBAN AKAROK TEVÉKENYKEDNI, ERRE TESZEM FEL AZ ÉLETEMET. FELÁLDOZTAM EDDIG IS MINDENT ÉRTE, ALL-INT ADTAM, RENGETEGET KÖLTÖTTEM RÁ."

---

"Lebegés, amit éreztem és érzek azóta is"
Blaskó Mihály 2019.11
Blaskó Mihály a napokban Athéntól Spártáig futott, majd vissza. Az összesen 490 kilométeres távot első magyarként teljesítette, s miután hazaért - és azonnal munkába is állt -, arra kértük, összegezze a különleges élményt. - Kicsit biceg…
- Kicsit? Az jó - nevetett Blaskó Mihály, aki szerdán már vissza is tért a régi kerékvágásba, és amikor a telefonja csörgött, udvariasan intézett egy asztalfoglalási kérelmet a Buda Gourmet étteremvezetőjeként; mi pedig azon merengtünk, az éhes hívó nem is tudja, hogy sporttörténeti rekorderrel egyeztetett: az első magyarral, aki nemcsak oda, hanem rögtön utána visszafelé is teljesítette a Spartathlont. - A kicsi az nem is gond… Én hülye, elegáns cipőt húztam, mondhatni megszokásból, és most már érzem, hogy kényelmetlen, nyomja a lábfejem mindenhol. Egy sportcipőt be kellett volna hajítani a csomagtartóba, de most már mindegy.
- Ezek a lábak mindent kibírnak.
- Mindent azért aligha, de most nem is szívesen terhelem őket, jár nekik egy kis pihenés.
- Folyamatosan nyomon követtük, itthonról szurkoltunk, célba ért, megcsinálta - mit érez most?
- Talán furcsán hangzik, és ne is vegye senki nagyképűségnek: semmi különöset. Tudja, nem ez az első versenyem, korábban is teljesítettem hosszú, extrém távokat, befutottam zászlóval, sokszor könnyezve, és most is ezen gondolkodtam: biztos lesz sírás, ha odaérek, de… Nem volt. Odaértem, és… Ennyi.
- Csak nem!
- Furcsa volt nekem is.
- Mitől volt ez a verseny - az elképesztő távolságon túl - más, rendkívüli, szokatlan önnek?
- Nem is olyan könnyű kérdés. Azt sokszor hallom, olvasom: önmagad legyőzése; bizonyíték, hogy erre is képes vagy; a saját határaid feszegetése - és ez mind igaz, mind motivált, ám most…Egészen más volt, mint akár a dzsungelben, pedig az sem volt egyszerű. Hogy is mondjam? Iszonyú "mennyiségben" kettesben maradsz önmagaddal, a saját gondolataiddal, sehol senki, csak a végtelen távolság, és a monotónia egy idő után felzabál. Kerestem már a megfelelő kifejezést - emberfeletti, tudatalatti… Nem is tudom, valahogy egy másik dimenzióba kerülsz, csak te vagy, nincs senki, nincs segítség, csak az akaratod, csak a fájdalomtűrő képességed létezik, az visz előre. Lebegés, amit éreztem és érzek azóta is; a realitással, a valósággal különleges kapcsolat alakul ki, olyan, amilyennel még nem találkoztál. Futottam már itt, de visszafelé az egy új pálya, és időnként beugrott egy festmény: fák, bokrok, távolban egy domboldal - és néhány perc múlva ez a látvány elém tárult. Hihetetlen volt, mintha mindennap láttam volna, pedig újdonság volt. Olvastam az üzeneteket, gyerünk, hajrá, úgyis sikerül - honnan tudja, gondoltam magamban. Persze jólesett a támogatás. Amikor beértem, talán ezért maradt el a nagy beteljesülés, inkább azt éreztem: most akkor vége?
- Nem legyőzni akarta a távot, túl lenni az egészen, hanem inkább benne lenni volt az igazi?
- Ez igaz lehet, és amikor a szállodába értem, már eszembe jutott: vissza kellene jönnöm. Hogy újra ezt érezzem, nem a beérkezést, hanem azt a lebegést. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut.
- Mi volt a legnehezebb?
- Az utolsó ötven-hatvan kilométer, az már nagyon nem esett jól.
- Akkor irány egy négyszázharminc-négyszáznegyven kilométeres verseny?
- A vége ott is nehéz lenne. Többször ott volt velem édesapám, akit régen eltemettünk már, de említettem: amikor úgy éreztem, hallucinálok, megálltam, le is ültem akár. Nyilván megviselte a szervezetem a hatórányi alvás péntek és kedd között.
- Utólag okos az ember: másképp kellett volna felkészülni?
- Nem, az rendben volt, sokat dolgoztam. Ferenczi István, a Fradi volt csatára, a Vasas erőnléti edzője nagyon jó partner volt, ő is extrém hosszú távokat fut, és sokan mások mellett rá is nagy szükségem volt. Ha eszembe jutott, hogy a munkám, az ő meccsük előtt lenne idő egy Szénás-körre, ráírtam: megyünk? Gyerünk! - mondta mindig, ha hajnali négykor kellett ezért kelnünk, akkor is, míg egyedül lehet, hogy inkább otthon maradok, és futok egy tízest. Versenyezni jó volt egyedül, edzeni jobb volt társaságban.
- Mi a következő célpont?
- Még nem tudom. De keresem.

---

Akik soha nem fáradnak el
Sz: Bede Márton 2020 10
Hatalmas örömére mindenkinek, aki rajong az emberi teljesítőképesség feszegetéséért, 2020 októberének közepén egy kedélyes belga fogorvos 3 nap és 3 óra alatt futott 503 kilométert. Az ultramaratonisták számára is elképesztő teljesítményt még különlegesebbé teszi, hogy a világ egyik legegyszerűbbnek tűnő, de mégis legszadistább futóversenyén került rá sor, ahol a fizikai fittségnél és a nyers erőnél fontosabb a mentális felkészültség és a minden nehézségen átsegítő akaraterő.
A legötletesebb, direkt a szenvedés maximalizására törekvő versenyeket az ilyen embereknek találták ki.
Az ultraversenyeket pedig senki nem tudja ötletesebbé és szadistábbá tenni, mint Lazarus "Laz" Lake. Laz Tennessee államban egy Bell Buckle nevű falucskában él, amelynek környéke ideális terep kínzóversenyek megtartására. Az amerikai férfiról, akinek egyébként Gary Cantrell az igazi neve, egy versenyének résztvevője azt mondta, hogy a versenyei rajtjánál olyan vidámnak látszik, mint egy béka megkínzására készülő hétéves kisfiú.
Laz leghíresebb versenye a Barkley Marathons, amit a közmegegyezés a világ legkeményebb ultrafutó-versenyének tart. A valamivel 100 mérföld (160 kilométer) feletti táv - a pontos számot senki nem tudja - nem különösebben hosszú, de a Barkleyt ennek ellenére 1986 óta mindössze 15 ember tudta teljesíteni. A Frozen Head természetvédelmi területen rendezett verseny múzsája James Earl Ray, Martin Luther King Jr. gyilkosa volt, aki miután megszökött egy közeli börtönből, 55 óra alatt mindössze 13 kilométert tudott haladni a hegyes-völgyes vidéken. A Barkley teljesítéséhez ugyanazt a 20 mérföld körüli távot kell ötször teljesíteni, legfeljebb 60 óra alatt. Közben érinteni kell előre megadott pontokat, ahol be kell gyűjteni a Laz által előzetesen kihelyezett könyvek egyes lapjait. Mindezt a tennessee-i kora tavaszban, jellemzően esőben, ködben, hidegben, a lábat szétvágó aljnövényzetben.
A világ ultrafutóelitjének különösen mazochista tagjait évről évre Amerikába vonzó verseny az utóbbi években már a szélesebb közönség számára is ismert lett, több dokumentumfilm is készült róla. A leghíresebb az, amely a kanadai Gary Robbins 2017-es versenyét mutatja be, benne a sporttörténelem egyik legdrámaibb jelenetével, amikor az utolsó körben eltévedő Robbins 60 óra 6 másodperc elteltével ért célba.
A Barkleyról első pillantásra nyilvánvaló, hogy szuperképességeket igényel. Laz másik találmánya, a Backyard Ultra viszont éppen azért csodálatos, mert látszólag bárki, a kezdő kocafutó számára is teljesíthető kihívást kínál. Csak le kell futni egy óra alatt 6,7 kilométert. Aztán még egyszer. Aztán még egyszer.
A furcsa táv úgy jött ki, hogy Laz elosztotta a 100 mérföldet 24-gyel, így aki 24-szer egymás után teljesíti az egyszerűnek tűnő mutatványt, az éppen 100 mérföldet fut le. 6,7 kilométer tényleg nem sok, Kipchogénak 20 perc se kell hozzá, egy jó futó fél óra alatt teljesíti, és nagyon lassú kocogással is megvan 50 perc alatt. Laz ördögi találmánya azonban az, hogy hiába futja le valaki a távot 30 perc alatt, a következőnek csak 30 perc múlva indulhat neki. Addig csinálhat, amit akar, ehet, ihat, pihenhet, cipőt fűzhet. Ha 45 perc alatt teljesíti, akkor 15 perce van a következő rajtig, ha 55 alatt, akkor csak 5.
Szemben szinte minden ultrafutó-versennyel, ahol a futó maga osztja be az idejét, és dönthet úgy, hogy a táv egy részét jobban megnyomja, hogy aztán később lazábban futhasson vagy akár egy komolyabbat is pihenjen, itt erre nincs lehetőség. Ahogy a már idézett futó mondta, "egy 100 mérföldes versenyen biztosan lesznek nehéz pillanataid. A lábaid ólomnehezek lesznek. Túlhevülsz. Fellázad a gyomrod. De olyankor leülhetsz rendbe szedni magad, végülis van 30 órád teljesíteni a távot. Itt viszont nincs kegyelem."
Ahogy Laz büszkén megfogalmazta, egy Backyard Ultrán nincs célvonal, amit el lehet érni. És nincs olyan, hogy mindenki győztes, aki teljesíti a távot, itt csak egy győztes lehet, mindenki más feladja a versenyt. Vannak még további szabályok is, például hogy nappal terepen, éjjel aszfaltúton róják a köröket, de ezek közül is kiemelkedik az, hogy ha az utolsó előtti futó is feladja, akkor az egyetlen állva maradó versenyzőnek még teljesítenie kell a megkezdett körét, de újabbra már nem indulhat. Ez pedig a látszólag teljesen egyéni sportot valamennyire csapatmunkává teszi, a Backyard Ultrák eredményei közt mindig feljegyzik, hogy a győztesnek ki adta az assistot, a gólpasszt.
Az eredeti, Laz által szervezett versenyt Big Dog's Backyard Ultrának hívják a szervező által befogadott pitbull tiszteletére. Ezt minden évben Bell Buckle körül rendezik, idén azonban majdnem elmaradt, ami különösen szomorú lett volna azután, hogy tavasszal a járvány miatt a Barkleyt is le kellett fújni. Végül az a megoldás született, hogy a Big's-et a szokásosnál kisebb, csak amerikai futókból álló mezőnnyel indították el, viszont a világ további 20 országában ezzel a versennyel szimultán rendeztek egy helyi Backyardot. A pálya így persze nem mindenhol volt egyforma, csak a táv egyezett.
De ezek a versenyek egyébként sem arról szólnak, hogy milyen nehéz a pálya. Hanem arról, hogy ki mennyire bírja a fáradtságot.
Minden idők egyik leghíresebb ultrafutója egy ausztrál krumplifarmer, Cliff Young volt, aki 1983-ban, 61 éves korában, szinte teljesen ismeretlen indulóként megnyerte a 875 kilométeres Sydney-Melbourne futóversenyt. Bár a rajt után messze lemaradt a mezőnytől, végül szép lassan mindenkit leelőzött, és 10 órát verve a második helyezettre 5 nap 15 órás idővel, a korábbi rekordnál két nappal jobb idővel nyert. Jellegzetes, csoszogó futóstílusa, a Young shuffle mellett, amiről ma már tudjuk, hogy az egyik legjobb technika nagyon hosszú távokhoz, még egy trükkje volt: nem aludt. Akárcsak Szőnyi Ferencnek, neki is megvolt az a különleges képessége, hogy se fizikailag, se szellemileg nem fáradt el. Ez az, amire egy Backyard Ultrán is igazán szükség van.
Ez nem a gyors futók versenye, és nem is a tökéletes frissítési, táplálkozási stratégiáról szól. A most Kanadában rendezett Backyardra például egyszerűen odarendeltek egy foodtruckot, amiből a versenyzők tömhették magukat hamburgerekkel és sültkrumplival. Egy ilyen erőfeszítéshez annyi energiát kell pótolni, hogy kifejezetten tanácsos mindent betömni, amit csak a futó képes lenyelni és főleg lenn is tartani.
Mivel egy Backyard Ultra nem a gyorsaságról és az erőről szól, hanem tényleg elsősorban fejben dől el, a férfiak egyáltalán nem teljesítenek jobban, mint a nők.
A most lefutott versenyeken az indulók mindössze 23 százaléka volt nő, de a versenyek egyharmadát mégis női versenyző nyerte. Az ultrasportok esetében általános megfigyelés, hogy a nemek közti különbségek kiegyenlítődnek, valószínűleg az ultraúszás a világ egyetlen sportága, amiben, máig nem pontosan feltárt okokból, de a nők jobban teljesítenek a férfiaknál.
2018-ban Laz Big Dog's Backyard Ultráját már majdnem megnyerte egy nő. Az amerikai Courtney Dauwalter már több rangos ultraversenyen is volt abszolút győztes, és itt is sikerült 67 kört (a verseny szlengjében: yardot) teljesítenie, de a svéd Johan Steene 68-cal még tovább jutott, és megdöntötte a világcsúcsot. A mindig vidám és mindig furcsa bermudaszerűségben futó Dauwalter most is ott volt a célvonalnál, azzal a kimondott céllal, hogy ezúttal nyerjen, akár Steene rekordját is megdöntse, és talán először teljesítsen 72 yardot, azaz 300 mérföldet (482 kilométert).
60 yard után már csak három ország futói voltak versenyben: két amerikai, két belga és három mexikói. Ez utóbbiak mindhárman annak az indián törzsnek a tagjai, akik magukat rarámurinak, azaz gyorsan futóknak nevezik. A tarahumara néven is ismert rarámurik Észak-Mexikó kies, kanyonokkal szabdalt vidékén élnek, ahol futva közlekedtek a szétszórt településeik közt, egyszerre akár több száz kilométert is lefutva. Ahogy egyes kelet-afrikai törzsek, például a kenyai kalendzsinek sportsikerekre tudták váltani hagyományos futókultúrájukat (maga Eliud Kipchoge is kalenzdsin), a rarámurik is rendszeres szereplői lettek az ő adottságaikhoz ideális ultrafutó-versenyeknek.
Az utolsó előtti rarámuri 63 kör után feladta, így a mexikói győztes 64 yarddal zárt. Tennessee-ben Courtney Dauwalter még mindig futott, de társa, Harvey Lewis a 68. yard megkezdése után röviddel feladta. Állítása szerint fizikailag még bírta volna, de már olyan hallucinációi voltak a fáradtságtól, hogy azt sem tudta, merre van előre. A még ekkor is jókedvű Dauwalter, akinek köridejein egyáltalán nem látszott, hogy lassulna, így a 68. befutó után nem mehetett tovább. Nőként nyert, de csak beállítani tudta Johan Steene világcsúcsát, Belgiumban viszont még ekkor sem volt vége a versenynek, Karel Sabbe és Merijn Geerts rendületlenül rótták a köröket, és a backyardok történetében először sikerült túljutniuk a 72. órán is. Kettejük közül a 30 éves, civilben fogorvos Sabbe a nagyobb név, számtalan elképesztő ultraeredménye van, igaz, a Barkley tavaly rajta is kifogott, a negyedik körben, utolsó versenyben lévő futóként feladta.
Sabbe tartja a két, több ezer kilométeres amerikai túraútvonal, a nyugati Pacific Crest Trail és a keleti Appalachian Trail rekordját is, backyardot viszont először futott. Amikor Geerts a 74. yardot nem tudta egy órán belül teljesíteni, Sabbénak még egyet kellett lefutnia a győzelemhez, amit nagyon simán meg is tett. Az utána készült képek és videók tanúsága szerint akárcsak Dauwalter, ő is tudott volna még tovább futni. Végül 75 yarddal, azaz 503 teljesített kilométerrel zárt.
Sabbe taktikája egyszerű volt: viszonylag gyorsan futni. Átlagos yardideje 46:08 volt, de sokszor ennél percekkel gyorsabban futott, a pihenőidejét pedig rendre alvásra, vagy legalábbis egy kis bóbiskolásra használta. Még az utolsó köre is 43:19 volt, bőven lett volna ideje rápihennie a 76. rajtra. Ez összességében kilométerenként 8:55-ös idő, de ebben benne vannak a pihenéssel töltött percek is. Ha csak a mozgásban töltött idejét számítjuk, akkor alig több, mint 6 és fél perc alatt futotta le a kilométereket. Mind az 503-at, 3 napon és 3 órán át.
Ha egyszer vége lesz a koronavírus-járványnak, Bell Buckle-ben, Lazarus Lake pályáján a belga férfi és az amerikai nő együtt futva talán még tovább tolhatják az emberi teljesítőképesség határait. Addig ez a csúcs.

---

A világ legőrültebb versenyén csak egy futó maradhat talpon
Sz: Ch. Gáll András 2021.04.25.
A versenyigazgató buldogjáról kapta a nevét, és arról szól az erőpróba, hány alkalommal tudsz lefutni egy órán belül 4,16666 mérföldet. A résztvevők belebolondultak a Big Dog's Backyard Ultra elnevezésű viadalba, ami nem is csoda, mert ha teljesíted, az egekbe emeli az önbecsülésed. Bemutatjuk a földkerekség legkreténebb, egyben legcsodálatosabb ultrafutó versenyét.
Azt hiszed, le tudsz futni 4,16666 mérföldet (6,7 kilométert) egy óra alatt? Szinte biztosan. És még a következő órában is? Valószínűleg. De ha ezt meg kéne ismételned két-három napon keresztül, a nap minden órájában, éjjel-nappal?! Nem tudni, meddig bírnád... Márpedig létezik egy ilyen verseny, amelynek az időtartama meghatározhatatlan, tudniillik addig tart, amíg az utolsó előtti versenyző is kidől, és már csak egy futó marad állva.
Az lesz a győztes.
A gond az, hogy egyes futók viszonylag sokáig bírják. A jelenleg érvényes rekord 75 óra, vagyis 312 mérföld (502,11 km), és egy belga fogorvos tartja. Hogy értsük: az illető hetvenötször teljesítette az óránként 4,16666 mérföldes távot egymás után. Hogy hol van ez a verseny, és mi a neve? Nos, egy Gary Cantrell nevű szakállas félőrült farmján, Tennessee állam isten háta mögötti vidékén, és úgy hívják, hogy Big Dog's Backyard Ultra - Big Dog Hátsó Udvarának Ultrafutása. Erről a szürreális ultramaratonról készített riportot a BBC.
De ki az a Big Dog? Ahogy a nevéből bizonyára kitalálta az olvasó, egy kutya, mégpedig Cantrell kedvenc buldogja, amely a verseny idejének nagy részét az egyszerre rajt- és célvonalként funkcionáló asztal alatt tölti szunyókálva, ezzel is idegesítve a futókat, akik - mármint a kitartóbbak - három napon és éjszakán át futnak alvás nélkül, a vége felé már leragadó szemhéjakkal. Pár évvel ezelőtt az egyik futónak - aki végül a második helyen végzett - úgy fejeződött be a verseny, hogy futás közben elaludt, bezuhant a bokrok közé, és úgy is maradt, egy óra múlva szedték össze a hortyogó férfiút, amikor rátaláltak.
Utazzunk el tehát Tennessee-be, a Bell Buckle nevű farmra, ahol a futók az erdőben teljesítik a 4,16666 mérföldes kört, de csak nappal, mert éjszaka kijönnek az aszfaltútra, nehogy felbukjanak a gyökerekben. Ez egy olyan verseny, amelyen akár 300 mérföldet is teljesíthet az illető, és mégis a rettenetes három betű - DNF - kerül a neve mellé: Did Not Finish, vagyis nem fejezte be.
"Olyan ez az egész, mint amikor jól pofán vágnak - magyarázza Cantrell, az ötletgazda. - Nem nehéz, csak egy kicsit. No de óránként újra meg újra nekifogni a távnak, az már valamivel nehezebb. És eljön a pillanat, amikor már elhúzod a fejed az érkező jobbegyenes elől. No, akkor adtad föl..."
Guillaume Calmettes, egy francia szoftverfejlesztő 2017-ben 59 órán át 245 mérföldet futott, és azzal ő lett a győztes. Fájdalmas, de ez egy kellemes fájdalom, állítja. Bizony, ezt a versenyt nem az átlagembereknek találták ki, aki erre benevez, és jó sokáig el is jut, az nem biztos, hogy százas.
Én élvezem a szenvedést egy bizonyos határig - teszi hozzá a brit Maggie Guterl, aki 2019-ben az első női győztes lett a maga lefutott 250 mérföldjével. "A legtöbb ultrafutó nem akar gyógyfürdőbe menni, hogy relaxáljon" - magyarázza. Magát a versenyt igazán puritán körülmények között rendezi Cantrell. Nem szállodában laknak a résztvevők, hanem sátrakban, azt esznek, amit a gázrezsójukon össze tudnak ütni maguknak, és a kényelem netovábbját az jelenti, ha egy-egy negyedórát tudnak pihenni az összehajtható kempingszékükön, felpolcolt lábakkal.
Majdnem illegális verseny, mondhatni underground esemény - mondja nevetve a kanadai Dave Proctor, aki 2019-ben a harmadik helyen végzett a lefutott 216 mérföldjével. "Két éve éjjel futottunk az országúton, amikor egyszer csak megérkezett egy szirénázó rendőrautó, és a közeg elkezdett faggatni, hogy mi az ördögöt csinálunk itt éjnek évadján."
Meglehetősen egyhangú rutin ez: futás, evés, egy kis alvás a megspórolt negyedórában, majd kezdődik elölről az egész. Ja, és közben ki kell rohanni a budira is, mert néha rájön az emberre a hasmenés. Amikor már a harmadik napot gyűröd, elkel a segítség - ecseteli a nehézségeket Proctor, a 40 éves masszőr. "Ilyenkor a kialvatlanságtól és a fáradtságtól azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány, és a segítődnek kell figyelmeztetnie, hogy most enned kell, ki kell menned a WC-re, és ha kimentél, ne felejtsd el kitörölni a fenekedet. Ez röhejesnek hangzik, pedig igaz: a harmadik napra már az agyad bizonyos részei egész egyszerűen felmondják a szolgálatot."
De más nehézségeket is tartogat ez a verseny, amelynek nincs előre kijelölhető időtartama. Guterl például majdnem lekéste a repülőjáratot, mert olyan sokáig futott - 60 órát -, hogy vészesen közelgett a felszállás időpontja. Mások annyira kimerülnek, hogy elkezdenek hallucinálni.
Adja magát a kérdés: miért vállalkoznak emberek erre a kegyetlen erőpróbára?
"Ez nem olyan, mint egy verseny - állítja a 40 éves Guterl, aki a verseny utóbbi három kiírásán vett részt. - Sokkal inkább egy fantasztikus buli."
Johan Steene, egy svéd techcég 46 éves igazgatója 2018-ban 68 óra alatt 268 mérföldet hagyott maga mögött, és ezzel meg is nyerte a versenyt. Szerinte ez az egész "egy különleges játék fantasztikus szabályokkal".
Tök jó mentális kihívás - ez meg az amerikai Courtney Dauwalter véleménye, aki Steene mögött a második helyen végzett 279 mérföldes teljesítménnyel. Dauwalter, aki a kevés profi ultrafutó egyike, imádja az embertelen távon rendezett viadalokat. 2017-ben például megnyerte a Moab 240-et, a Utah államban rendezett 240 mérföldes versenyt, tíz órát ráverve a leggyorsabb férfira.
Nekem ez a Big Dog nem is annyira verseny, hanem annak a tesztelése, hogy hol vannak a határaim - vallja Dauwalter. "Ha nem állítunk határokat magunk elé, nagyon is cool, hogy vajon meddig jutunk el" - mondja. Guterl, Dauwalter barátnője és alkalmankénti edzőtársa egyetért: "Egy ilyen versenyen annyi falat tudsz áttörni, ahányat csak akarsz."
Az öltözék opcionális. Dauwalter például bő gatyában fut, Proctor pedig cowboykalapban. Sokan magukban beszélnek. Andy Persson, a kevés brit egyike, aki elindult a Big Dog versenyen, végigvideózta 2019-ben azt a 135 mérföldet, amennyit kibírt. Proctor előszeretettel beszélget telefonon a családtagjaival futás közben. Csakhogy ez nem túl biztonságos, a múltkor hatalmasat esett, miközben társalgott a hétéves kislányával.
Ordítottam és káromkodtam, mire a lányom úgy megijedt, hogy attól fogva nem volt hajlandó beszélgetni velem - mondja mosolyogva.
A soron következő etap rajtját - pontosan egyórás időközönként - Cantrell jelzi, mégpedig azzal, hogy megkongatja a borzalmas hangú harangját. Abban a pillanatban mindenkinek a kis karámban kell lennie, aki nincs ott, az kiesett a versenyből. És miért 4,1666 mérföld az egy óra alatt leküzdendő távolság? Mert ha ezt megszorzod 24-gyel, akkor pont 100 mérföld jön ki. És az olyan jól hangzik: 24 óra alatt 100 mérföld. A célvonalnál hatalmas felirat fogadja az aktuális 4,16666 mérföldet teljesítőket: "There is no finish - Nincs cél." Nem mondhatni, hogy túlságosan feldobná a futókat, amikor ezt olvassák...
Odamenni a rajtvonalhoz a verseny messze legnehezebb része. Számos olyan futót láttam már, aki látszólag remek erőben teljesítette az előző 4,16666 mérföldet, aztán amikor oda kellett menni a következő szakasz rajtjához, már nem volt képes megtenni azt az öt yardot. Nem az az öt yard fogott ki rajtuk, hanem a döntés, amit meg kellett volna hozniuk - vélekedik Proctor. Felkészülésének szerves része volt, hogy a feleségét rávette, a legváratlanabb pillanatban fújjon bele egy fülsiketítő hangot kiadó sípba, ezzel imitálva Cantrell harangjának rémes csengését. Ilyenkor Cantrellnek készenléti állapotba kellett hoznia magát...
"Minden fejben dől el - ezt már Cantrell mondja, aki 2011-ben alkotta meg a Big Dog versenyt. Azokat a sportembereket akarta ezzel díjazni, akik nem a leggyorsabbak, hanem a legkitartóbbak. - Ez nem más, mint egy háború az agyad és a tested között." Cantrell valószínűleg nem normális, hiszen kitalált egy olyan versenyt is, amelynek az a lényege, hogy a résztvevők felszállnak egy buszra, amely 350 mérföldet hajtva elviszi őket a semmi közepére, ott lerakja a futókat, akiknek az a feladatuk, hogy tíz napon belül valahogy keveredjenek vissza a kiindulási pontra.
"Ez egy olyan verseny, amit legszívesebben magam is teljesítenék" - mondja Cantrell, az egykori ultrafutó, aki 2016-ban gyalog keresztülment az Egyesült Államokon egyik parttól a másikig, 126 nap alatt 3200 mérföldet gyalogolva. Cantrell azt állítja magáról, hogy 43 éves, de az a helyzet, hogy már legalább tíz éve ezt mondja... Egyszer azt mondta róla az egyik futója, hogy a fájdalom Leonardo da Vincije, az elmetornák Rembrandtja és a szenvedés Lady Gagája.
"A futás a dolog legkönnyebb része, a legnehezebb az alvás - ez pedig Steene véleménye. - Futás közben beszélgetek a társakkal. Ahogy célba értem, azonnal elalszom. Ki kell használnom minden másodpercet." "Johan az azonnal elalvás nagymestere - jegyzi meg Cantrell, akinek viszont szinte végig ébren kell lennie, amíg egyetlen futó is talpon van. - Leül a kempingszékébe, és a fejére dob egy pokrócot. De mielőtt a pokróc elérné a fejét, ő már horkol." Ennek ellenére Steene hallucinálni szokott futás közben, a fákat és a bokrokat dinoszauruszoknak és óriásoknak látta. Guterl emberfejeket vélt látni, és morgó hangot hallani az erdőben.
Iszonyatos mélységekbe tudsz kerülni egy ilyen versenyen. De én ezt szeretem a legjobban - jelenti ki az 56 éves Persson, aki egy ízben 800 mérföldet futott Land's Endtől John O'Groatsig, vagyis a brit sziget déli csúcsától az északiig. Mindezt 2016-ban tette meg, 17 nap alatt.
Proctor egyszer 100 mérföldet futott, hogy odaérjen egy 100 mérföldes verseny rajtjára - majd rekordidő alatt megnyerte a versenyt! Idén pedig 4500 mérföldet fog futni Kanadán keresztül 67 nap alatt - ami rekord lesz, ha sikerül -, méghozzá úgy, hogy mindennap 67 mérföldet teljesít. Az egésznek az a célja, hogy pénzt gyűjtsön a 12 éves fia kezelésére, aki egy ritka mozgásszervi betegségben szenved.
Van, aki szadistának nevezi Cantrellt, van, aki zseninek. Persson utóbbiak közé tartozik.
Csodálatos dolgot hozott létre. Olyan ajándékot adott nekem ezzel a versennyel, amit magamnak nem tudtam volna. Ezért mélységesen hálás vagyok neki - mondja Cantrellről.
No de hogyan tudnak mentálisan felkészülni egy olyan versenyre, amelyről nem lehet tudni, hogy meddig tart? Steene szerint az első szabály, hogy ilyenkor nagyon veszélyes gondolkodni. Dauwalter robot üzemmódban fut, Proctor számára pedig megszűnik a múlt és a jövő, csak a jelen létezik, az előtte álló tíz másodperc. Gondolkodni nem szabad, enni viszont kötelező. A belga Karel Sabbe a spagettire és a burgonyasziromra esküszik, Steene a joghurtot szereti. Guterl a pirog nevű orosz és lengyel tésztát fogyasztja. Persson krumplipürét és zabpelyhet eszik. De eljutsz egy olyan pontra, amikor már nem akarsz enni. Ilyenkor kényszeríteni kell magad.
A következő rajtig hátralévő idő - a leggyorsabbaknak húsz perc, a leglassabbaknak néhány másodperc - a legértékesebb, mert aludni csak ilyenkor lehet. És még valami. Ez az egész egy szellemi viadal is. A futók úgy tesznek, mintha kirobbanó erőben lennének, miközben alig vonszolják magukat. Ezzel is az ellenfeleiket akarják kétségbeesésbe hajszolni. Guterl azt mondja, sok futó eltitkolja a hazafelé tartó járatának időpontját, hogy ne tudják a riválisok, milyen időtartamra kalibrálta magát. Proctor a lámpáját, amit éjszaka használ, nem a fejére csatolja, hanem a derekára, hogy az ellenfelei ne tudják meg, mikor fordul hátra, hogy ellenőrizze, követik-e.
2019-ben Guterl és Will Hayward, egy 51 éves új-zélandi maradt meg a végére, mindenki más már kidőlt. Guterl frissnek érezte magát, Hayward, akit hasmenés gyötört, és akit az utolsó rajtnál már be kellett támogatni a karámba, nem annyira. Guterl biztos győztesnek tűnt, de ő nemcsak győzni akart, hanem el akarta érni a 72 órát és a 300 mérföldet is.
Will rémes látványt nyújtott, és valaki azt mondta, hogy össze fog esni - idézi fel Guterl a két évvel ezelőtti pillanatokat. "De nem esett össze, és még nyolc órán keresztül mellettem futott. Aztán egyszer csak eltűnt. Később mondták el a többiek, hogy futás közben elaludt, beesett a bokrok közé, és ott aludt tovább."
Ritkább eset, amikor a test előbb mondja fel a szolgálatot, mint az agy. Általában a fordítottja szokott történni: az illető nem megy oda a következő rajthoz, megöleli a többieket, és bejelenti, hogy ennyi volt. Ezek megható pillanatok, ilyenkor többen sírva fakadnak. Amikor feladod, óriási megkönnyebbülés önt el: nem kell odaállnom a következő rajtra. De mindig ott motoszkál benned a kisördög: hátha kibírtam volna még egy-két szakaszt... - magyarázza Persson. Calmettes, a 2017-es bajnok a rákövetkező évben ötödik volt, majd 2019-ben 96 mérföld után fel kellett adni egy térdsérülés miatt. "Ha befejezed, és azt látod, hogy a többiek futnak tovább, iszonyatos bűntudat tör rád. És ez pocsék érzés" - állítja.
Sabbe azt mondja, nem is igazán tudott örülni a győzelemnek. Nehéz feldobottnak lenni. Az agyad már nem működik normálisan. Annyira érzéketlen voltam már a külső ingerekre, hogy legalább ötször meg kellett kérdeznem, tényleg győztem-e, és valóban nem kell már tovább futnom. Calmettes kifejezetten dühös volt, amikor az utolsó megmaradt ellenfele, Harvey Lewis III kidőlt az ötvenkilencedik körben. "Ötvenkilenc kör volt, és nem hatvan. Az olyan szép, kerek szám lett volna." De bármennyire is letompult állapotban futnak már a harmadik napon, Guterl tisztában volt azzal, hogy a 2019-es győzelme mérföldkő a verseny történetében.
"Az egyik futó felesége úgy fogalmazott, hogy az egész női nemért futottam. És ez roppantul motivált. Nem vagyok gyors, de világéletemben makacs voltam. Ha egyszer valamit a fejembe veszek, azt meg is valósítom."
Kezdetben a győztes díja - stílszerűen - egy hadikutya dögcédulája volt, de ma már egy aranyérem. És egy ölelés Cantrelltől. Ha hírnévre vágysz, ez nem a te versenyed. Az élmény kedvéért csinálod. Ez az egész egy nagy kaland. És amikor elindulsz, sose tudod, hol a vége - mondja mosolyogva Guterl.
A Big Dog verseny osztódással szaporodik. Ma már 43 országban több mint 200 ilyen viadalt rendeznek, és a legmenőbbek győztese belépőt nyer az igazi Big Dogra Tennessee-be. Calmettes, a 2017-es bajnok bizonygatja, elindul a következő kiíráson. Steene, a 2018-as győztes úgyszintén. Guterl a világ minden kincséért sem hagyná ki. És Sabbe, aki világrekord-távolsággal nyerte meg a belgiumi versenyt, ki akarja próbálni a tennessee-i viadal hangulatát. Guterl nem az egyetlen, aki úgy érzi, az álmok birodalmába tartozó 100 óra és a 400 mérföld teljesítése egyre reálisabb célkitűzés.
Én akarok az első lenni, akinek ez sikerül - fogadkozik. "Nem szeretek célokat tűzni magam elé, de ha elérem a 400 mérföldet, valószínűleg befejezem. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ha valaki megdönti a 400 mérföldes rekordomat, akkor vissza kell térnem. Nem hagyhatom annyiban..."

---

Magyar ultrafutó nyerte a világ leghosszabb, 1001 kilométeres terepfutóversenyét
2021. szeptember 23.
Koroknai Gergely
Újabb fantasztikus eredményt ért el Barta László ultrafutó, aki megnyerte a világ leghosszabb terepfutóversenyét, az 1001 kilométer hosszú Megarace-t, amit idén rendeztek meg először. Barta 254 óra és 12 perc alatt teljesítette a 24 ezer méteres szintkülönbséggel nehezített távot, vagyis több mint másfél hétig futott lényegében megállás nélkül. Barta a szerda késő esti célba érkezéssel nagyjából 40 km-t vert a második helyezett Simon Gfellerre, aki Barta mögött majdnem 12 órával, csütörtök délelőtt ért célba. A szervezők közel két hétben, 327 órában, vagyis 13 napban és 15 órában határozták meg a szintidőt, az indulóknak szombat éjfélig kell célba érniük a verseny teljesítéséhez.
Barta 2015-ben Európa akkori leghosszabb terepfutóversenyét, a Goldsteig Ultratrace-t nyerte meg, de elsőként teljesítette A Kör névre keresztelt 152 kilométeres börzsönyi erőpróbát is még 2013-ban.


A Megarace-t eredetileg három országot, Németországot, Csehországot és Ausztriát érintve rendezték volna meg, ám a koronavírus-járvány miatt a teljes útvonalat Németországban jelölték ki. A szervezők ugyanakkor remélik, hogy 2022-ben már az eredeti tervek szerint, három országban mehet a verseny.
A mezőnyben ott van Juhász István is, aki a legutóbbi állapot szerint a nyolcadik helyen állt.
Megarace 1001:
1   Barta László
4   Gfeller Simon
2   Enríquez Rafael A.
11  Egler Hans Jürgen
7   Fexa Pavel
15  Kitada Takao 9   Paschke Magdalena
17  Cruz Llorenc Reixach
13  Ramells Dani Rodríguez
6   Plesník Radek
14  Cajigos Oriol Borras
5   Juhász István
DNF
10  Rovelli Roberto
16  Hansen Per
8   Schramm Matthias
3   Corbarieu Thierry
18  Vogel Stephan

---

Napi két maraton sem elég a célba éréshez a leghosszabb futóversenyen
2021. október 25. - 05:02 Pál Tamás
A 2021-es verseny győztese, Andrea Marcato október 17-én, New Yorkban - Fotó: Ed Jones /
Lassan a végéhez közeledik az év legextrémebb háztömbkerülő futóversenye, ahol a résztvevőknek 5649-szer kell megkerülniük egy New York-i középiskolát. Ez a brutális erőpróba a Sri Chinmoy Self-Transcendence 3100 Mile Race, ami a világ leghosszabb hitelesített futóversenye.
Ahogy a nevéből is kiderül, ez egy 3100 mérföldes, közel 5000 kilométer hosszú verseny, amit 52 nap alatt kell teljesíteniük a futóknak. Ebből könnyen kiszámolható, hogy az itt indulóknak naponta több mint két maratont kell lefutniuk ahhoz, hogy célba érjenek. Az idei verseny szeptember 5-én kezdődött, és múlt vasárnap nyerte meg az olasz Andrea Marcato. A 39 éves ultrafutó 42 nap 17 óra és 38 perc alatt teljesítette a távot, több mint 18 órát javított a tavalyi győztes idején. Marcato a verseny vége felé még növelni is tudta a napi kilométeradagját, 30 egymást követő napon is több mint 112 kilométert futott. Az utolsó napon 122,3 kilométert teljesített, hogy még október 17-én befejezhesse a versenyt.
Andrea Marcato 2021. október 18-án - Fotó: Ed Jones / AFP
"Az első hét elég nagy kihívás volt, különösen az elmének. De egy idő után hozzászokik az ember. El kell fogadnod, hogy minden nap ugyanolyan lesz. Ha az elméd összpontosít, akkor nem zavarnak meg a gondolatok, félelmek, aggodalmak vagy kétségek" - nyilatkozta Marcato az AFP-nek.
A második helyezettre majdnem egy hetet kellett várni, október 23-án a tajvani Vej Ming-lo volt a következő célba érkező. Az 57 éves futó 48 nap 11 óra és 52 perc alatt teljesítette élete első 3100 mérföldes versenyét, ezzel őt lett a verseny történetének ötvenedik célba érkezője. A harmadik az orosz Nyikolaj Duzsij lett, ő helyi idő szerint vasárnap délután fejezte be a versenyt. Jelenleg még négy futó rója a köröket, a negyedik helyen az egyetlen női induló, az új-zélandi Harita Davies áll, ő hétfőn érhet célba. Őt a japán Szenó Takacumi, az ukrán Oleg Lebegyev és a szlovák Robert Zuscin üldözi.
Futómániás spirituális guru
A futók többségében közös, hogy a bengáli származású spirituális guru, Srí Csinmoj követői. A mai Banglades területén született Srí Csinmoj 1964-ben költözött az Egyesült Államokba, és Queensben megalapította az első meditációs központját. 1970-ben U Thant ENSZ-főtitkár kérésére rendszeres csendes békemeditációkat tartott az ENSZ New York-i székházában, a meditációs tanfolyamain világszerte több ezren vettek részt. A világharmóniát és szeretetet hirdető Srí Csinmoj íróként, költőként, festőművészként és zenészként is ismert volt, emellett pedig rajongott a sportokért. Úgy vélte, hogy a sport és a spiritualitás kéz a kézben járnak, ezért csoportjával létrehoztak egy futóklubot, és elkezdett kisebb-nagyobb versenyeket rendezni.
Az első komolyabb, 10 mérföldes futóversenyük a Connecticut állambeli Greenwichben volt 1977. október 2-án, ami után egyre hosszabb és hosszabb versenyeket kezdtek el szervezni. 1980-ban már 24 órás versenyt rendeztek Greenwichben. Az első 1000 mérföldes versenyüket a queensi Flushing Meadow Parkban rendezték 1985-ben, ezen mindössze három futó tudott szintidőn belül célba érni.

Robert Zuscin és Oleg Lebegyev 2021. október 18-án - Fotó: Ed Jones / AFP
A távot később 1300, majd 2700 mérföldre tolták ki, 1997-ben pedig megrendezték az első 3100 mérföldes versenyüket, amit a New York Times az ultramaratonok Mount Everestjének nevezett. A párhuzam találó, de míg a Föld legmagasabb pontját már több mint négyezren mászták meg, addig a leghosszabb futóversenyt csak ötvenen teljesítették az elmúlt 24 évben.
Köztük van Sipos István, aki 1998-ban 46 nap 17 óra 2 perces idővel lett első.
A rekordot a finn Ashprihanal Pekka Aalto tartja, ő 2015-ben 40 nap 9 óra 6 perc alatt ért célba, 2000 és 2019 között összesen kilenc alkalommal nyerte meg a versenyt. Indulni csak meghívásos alapon lehet, a szervezők azokat az ultrafutókat keresik meg, akik korábban már teljesítették a hat- és tíznapos versenyeiket, emiatt a mezőny viszonylag állandó, évente egy-egy újonc szokott bekerülni a kevés induló közé.
Srí Csinmoj 2007-ben, 76 éves korában halt meg. A tanítványai és követői azzal is ápolják az emlékét, hogy világszerte rendeznek róla elnevezett futóversenyeket. Például a Margitszigeten is tartottak már Srí Csinmoj maratont és félmaratont, a Hajós Alfréd uszoda bejáratával szemben pedig egy békemérföldkövet is elhelyeztek a tiszteletére.
15 pár cipő és napi tízezer kalória
A 3100 mérföldes verseny egyik legnagyobb kihívása a monotonitás. A 883 méteres körpályát a betondzsungel közepén, egy hatsávos autósztráda mellett, Queens Jamaica Hills nevű kerületében jelölték ki. Egy kivételtől eltekintve az összes 3100 mérföldes versenyt itt tartották, tavaly viszont a koronavírus-járvány miatt semmilyen sportrendezvényt nem engedélyeztek New Yorkban, így más helyszín után kellett nézni. A 2020-as versenyt végül Salzburgban tudták megtartani.
Ami némi változatosságot jelent, az az, hogy egyik nap az óramutató járásának megfelelő, míg másnap az ellenkező irányban futnak a pályán. A versenyt azt is nehezíti, hogy nem zárt pályán rendezik, az iskolában ugyanúgy zajlik az élet, naponta kétszer kétezer tanuló árasztja el a járdát, és keresztezik a futók útját. A verseny mindennap reggel 6 órakor kezdődik, és éjfélig tart, így a futóknak csak pár órájuk marad a pihenésre és alvásra vagy éppen a vízhólyagjaik kezeltetésére.
A pályán van egy frissítőállomás, ahol önkéntesek adnak ételt és italt a futóknak, valamint egy kis táblán a részidejüket is jegyzik. Az idei győztes Marcato 15 pár futócipőt használt el a 42 nap alatt, szinte mindennap 18 órákat futott, és minimálisra szorította az alvásidőt. A vegetáriánus Marcato naponta 10 ezer kalóriát vitt be a szervezetébe, főként lúgos ételeket, avokádót, görögdinnyét, mandarint, narancsot, barna rizst, quinoát, hajdinát és párolt zöldségeket evett a verseny alatt.

---

Lubics Szilvia nyerte a nőknél az Antarktiszon megrendezett ultrafutó versenyt
Haszán Zoltán
2022.december 1.
Egészen különleges versenyt nyert Lubics Szilvia ultrafutó. A „The Last Desert – Antarctica” lényege az, hogy a 6 szakaszból álló verseny során a résztvevőknek minél több kilométert kell futniuk az Antarktisz különböző területein kijelölt pályákon, elég kegyetlen körülmények között. Az alap ez: fagypont alatti hőmérséklet, viharos erejű szél, mély hó és jelentős szintemelkedés, miközben a hátukon lévő 5-8 kilós zsákban kellett cipelniük minden kötelező felszerelésüket.
Fotó: Lubics Szilvia/Facebook 23 ország 43 versenyzője indult, köztük 18 nő. A versenyen kizárólag olyan tapasztalt ultrafutók vehettek részt, akik már legalább két 250 kilométeres sivatagi versenyt teljesítettek. Lubics az Atacama-sivatagban és Namíbiában futott le sikeresen két ilyen versenyt, ezekkel szerzett jogot az indulásra.
Ebből is látszik, a beszámolóban a férje megjegyzi, hogy Szilvia sokkal jobban kedveli a meleg körülményeket, pár hete például még a hőmérsékleti szempontból másik végletet jelentő versenyen lett harmadik Utah-ban, ahol 385 kilométert futott a sivatagi forróságban.
Az antarktiszi győzelme „azért is nagy szó, mert borzasztóan fázós” - írja a férje.

Fotó: Lubics Szilvia/Facebook
Lubics Szilvia hat szakaszban végül 197,3 kilométer teljesített. Volt a férfiaknál is magyar induló, Roskovics Miklós 5. lett, 200,5 kilométerrel a lábában.
A korábbi napokról Lubics hosszabban írt a Facebook-oldalán, csak pár részlet:
„Már mindenki megbánta a bűnét, hogy benevezett erre az őrületre, de késő volt már a sopánkodás, nem volt visszaút. A pálya a már a szokásos, térdig havas volt. Abban biztos vagyok, hogy aki kijelölte, tuti sohasem fut, csak hegyet mászik. A 2 kilis körön közel 100 méter szintemelkedés volt.”
„Nem rohantam az elején, na nem a megfontoltság miatt, hanem mert estem-keltem, mint mindenki más is. Közben esett a havas eső és nagyon fújt a szél a pálya tetején, úgyhogy szemüveget húzni nem tudtam, mert a vízcseppektől nem láttam, így a vakon futás helyett a hóvakságot választottam”.
„A napsütésen kívül nem sok élvezet volt benne. Hogy konkrétabban fogalmazzak, borzalmas itt futni. Egyfolytában beszakadt alattam a hó. Eddig csak halvány elképzelésem volt róla, de most már tudom, mit is takar a mondás: küzd, mint malac a jégen. Na, ez én vagyok az Antarktiszon. A pulzusom olyan, mintha 4:30-ban futnék otthon, küzdök, de nem haladok. A bokám teljesen kicsinálódott. A hó még szemüvegben is vakít, alig látom, hova lépek, ami ezen a talajon nem túl előnyös. Nem merek sokat inni, nehogy meg kelljen állnom pisilni, mert akkor lehet, odafagyok, és sosem indulok el újra. A zselét áttettem kis kulacsba: egy gond volt, nem lehetett kinyomni, mert befagyott. Azt hiszem ez a legdurvább futásom, ami valaha volt.”
És megtámadta egy pingvin is:
„Ma olyan szigeten futottunk, ahol voltak pingvinek. Már alig vártam, hogy láthassam őket, annyi klassz képet láttam róluk. Erre futok békésen, gyönyörködöm bennük, élvezem, hogy köztük lehetek, erre az egyik pillanatról a másikra az egyikük megtámad! Odarohan hozzám, se szó, se beszéd, felborít, és elkezdi ütni a csőrével a lábam. De úgy rendesen. Teljesen lesokkolódtam. Két másik futó rohant oda hozzám, ők kergették el. Azt hittem ezek cuki állatok.”


Elképesztő! Négy magyar arany a 48 órás ultrafutó-világbajnokságon
2023.08.13.

Az angliai Gloucesterben megrendezett GOMU 48 órás ultrafutó-világbajnokságon tarolt csapatunk, miután mind a négy kategóriában magyar arany érem született.


A nőknél a Balatonfüredi Atlétikai Club versenyzője, Brown Viktória (első képünkön) győzött 349.6 kilométerrel, megelőzve a román Mara Gulert (326 kilométer) és a finn Marianne Makinent (320.8 kilométer). Ami a többi magyar hölgyet illeti, nyolcadik lett Drabik Krisztina (266 kilométer), kilencedik Hornyánszki Christiane (251.2 kilométer) és tizedik helyen végzett Ignácz Marietta (248 kilométer).

A férfiaknál a kiváló évet produkáló Beda Szabolcs (második képünkön) győzött, miután a Sashegyi Gepárdok versenyzője 390.8 kilométert tett meg. Második helyen a lengyel Lukasz Sagan (376.8 kilométer), míg a harmadikon a brit Dan Lawson (370.4 kilométer) végzett. A mezőny másik magyar résztvevője, az Egyesület a Magyar Ultrafutásért sportolója, Fodor Szilárd a kilencedik helyen ért célba
276 kilométerrel.



Ezekkel a kiváló eredményekkel mind a nőknél, mind a férfiaknál csapatban is Magyarország végzett az élen, ami azt jeleni, hogy négy aranyéremmel térhetnek haza remek sportolóink.
Jövőre hazai pályán védhetik meg világbajnoki címüket a mieink, ugyanis a következő GOMU 48 órás ultrafutó-világbajnokságot 2024. május 31-én Balatonfüreden rendezik.

EREDMÉNYEK

Nők
1. Brown Viktória 349.6 kilométer
2. Mara Guler 326 kilométer
3. Marianne Makinen 320.8 kilométer

Férfiak
1. Beda Szabolcs 390.8 kilométer
2. Lukasz Sagan 376.8 kilométer
3. Dan Lawson 370.4 kilométer

Női csapat
1. Magyarország
2. Finnország
3. Németország

Férfi csapat
1. Magyarország
2. Egyesült Királyság
3. Svájc

Beda Szabi beszámolója facebook oldaláról (részletek):
Az már jó jel volt, hogy a 48-as rajtszámot kaptam. Pedig a kijutás nem volt kalandoktól mentes, de hát ezt már megszoktuk a világversenyek esetén. Az előzményekről pár szóban
Az utazás előtti időszakban próbáltam minél többet pihenni, aludni, de sajnos ezt nem sikerül tökéletesen megvalósítani.
Szerdán eljött végre a nagy nap, indult a gépünk (Nilla, Ignácz Marietta, Tóth Szabi és én) LisztFerihegyről... Illetve indult volna, mert amikor kiértünk a reptérre, kiderült, hogy kb. 2 óra késéssel fog csak felszállni, amiből végül nagyjából 2,5 óra csúszás lett.
Lutonban elvileg már várt minket a bérelt autó, nem izgultam a késés miatt, hiszen a foglalásnál meg lehetett adni a járatszámot, és az volt a mondás, hogy ezt pont azért kérik be, hogy ha ilyen van, akkor tudják, hogy azért érkezünk, csak valamivel később. Az autót egy gyűjtőoldalon foglaltam, természetesen ár és méret alapján optimalizálva. Önrész biztosítást végül itt nem kötöttem, mert ez esetben is mindenképp zárolták volna az önrész összegét (1500 Font – 675.000 Ft), amit nem tudtam volna biztosítani a hitelkártyámon (csak azt fogadnak el). Úgy voltam vele, hogy majd a helyszínen, a bérlő cégnél megkötöm a biztosítást, kicsit drágább lesz, de akkor nem zárolják az önrész összegét.
Lutonban leszálltunk, mentünk a transzferbuszhoz, ami átvitt minket az autóbérlős céghez. Itt hideg zuhanyként ért minket, amikor közölte a fickó, hogy törölték a foglalásunkat, mert nem érkeztünk meg időben. Hiába mondtam neki, hogy épp ezért adtam meg a járatszámot a foglalásnál, azt mondta, hogy ők ezt nem nézik. Ja, és hogy már nincs meg az autó, amit foglaltunk (Ford Focus), de ha többet fizetünk, akkor tud ugyanabból a kategóriából adni... Nyilván ez kamu volt, elég hihetetlenül hangzik, hogy valaki épp abban a két órában sétált be az utcáról, és kibérelte ezt az autót. De még csak ezután jött a fekete leves, kérdeztem, hogy mennyibe kerül a biztosítás, és mondott egy olyan összeget (330 Font, ha jól emlékszem), ami kb. háromszor annyi volt, mint maga a bérlés! Mondtam, hogy kizárt, hogy ezt kifizessük, akkor inkább valahogy összedobjuk az önrész összegét. Még a bankot is fel kellett hívni, hogy túl lehet-e tölteni a hitelkártyát, mert a hitelkeretem kevesebb, mint az önrész összege. Szerencsére igen volt a válasz, már csak utalni kellet a kártyához tartozó számlára, a saját folyószámlámról történő utalás mellett Marietta segített ki ebben.
Természetesen a bérlésért sem akartam többet fizetni (erre is majdnem kétszer annyit mondott az ember, mint az eredeti foglalás összege). Végül „megkegyelmezett” nekünk, és felajánlotta, hogy ugyanazért az árért ad nekünk a kisebb autót, egy Vauxhall (Opel) Corsát. Elég nehezen fértünk el benne négyen a sok cuccal, de kénytelenek voltunk elfogadni. Mindezek miatt még egy óra késéssel sikerült elindulnunk Gloucesterbe. Ja, de az emberünk közölte, hogy ha bármilyen sérülés lesz a kocsin, akkor nem adják vissza az önrész összegét (még akkor sem, ha ez önhibánkon kívül keletkezik). A végén pedig még hozzátette, hogy ha nem ugyanolyan tisztán hozzuk vissza, ahogy megkaptuk, akkor 100 Font körüli takarítási díjat is felszámolnak. Ez már csak a hab volt a tortán. Kedden visszafelé sikeresen leadtuk az autót, és szerencsére semmit sem akartak ránkverni, de a kártyán zárolt önrészen azért még természetesen ülnek egy hónapig.
Szóval nagyon kell vigyázni az ehhez hasonló kisebb autóbérlő cégekkel (leírom a nevét, nincsenek Magyarországon: Drivalia), mert sajnos ilyen tisztességtelen eszközökkel szerzik a profitot, persze ezért is tudnak alapvetően „olcsók” lenni.
Végre autóba pattantunk (értsd: nehézkesen belegyömöszöltük magunkat), és meg sem álltunk Gloucesterig, illetve azért egyszer megálltunk egy Tescoban bevásárolni vacsira. Ja, meg belefutottunk egy teljes útzárba, amiről se a Waze, se a Google maps nem tudott. Végül szerencsére azért egy nagyon szűk, egynyomtávos úton tudtunk kerülni. A szállásra már jó későn értünk oda, majdnem éjfél volt, senki nem akart már vacsizni, végül csak én ettem egy tésztalevest, abból a csomagból, amit a versenyre hoztunk. Amúgy a szállás tök jó volt, egy igazi takaros angol téglaház három szinttel, és egy mini hátsó kerttel. A második körben (a verseny után) azért voltak kalandok ezzel kapcsolatban is, de erről majd később…
A kijutással kapcsolatban egy kis adalék, hogy teljes mértékben saját forrásból kellett megoldani. A Magyar Atlétikai Szövetség egy fillérrel sem járult hozzá a költségekhez, pedig azért elég sok mindenre kellett költeni, úgymint repjegy, szállás, autóbérlés, tankolás, sátorbérlés, bevásárlások, stb. Mindezt 3 főre, hiszen természetesen a segítőimnek is én álltam ezeket a költségeket (az étkezést leszámítva, mert azt csak kettőnknek finanszíroztam, Szabi a saját részét magára vállalta). Az összköltség meghaladta a 600.000 Ft-ot. Szerencsére legalább futócuccra és a frissítő nagy részére nem kellett költeni.
Péntek reggel nem volt más hátra, mint kicuccolni (mindent) a versenyközpontba, mert hogy a verseny végéig ott volt a szállásunk egy bérelt sátorban, ami egyébként nagyon igényesen meg volt csinálva, és felszerelve felfújható matracokkal, ágyneművel, ledes lámpákkal. Ami nagyon jó volt, hogy ez közvetlenül a frissítő zóna mögött volt. Depó sátorból és asztalból a nevezett létszámra való tekintettel kettőt kapott a magyar csapat, természetesen egymás mellettieket.

Lassan eljött a rajt időpontja is, helyi idő szerint 10-kor indultunk a két napos útra szép napsütétes, kellemesen meleg időben. Az időjárásnak egy szépséghibája volt csak, az pedig a viharos, már-már orkánerejű szél, ami azon kívül, hogy alapból zavaró volt, elfedte azt a tényt, hogy egyébként meleg van, és nagyon erősen süt a nap. Sokan gyorsan le is égtek, illetve a vízháztartásra is negatív hatással volt. Nilla odafigyelésének köszönhetően szerencsére időben elkezdtem sapival és egy csősállal védekezni a hőguta ellen, és folyamatosan locsoltam magam, vizesen tartva a ruhadarabokat.
Visszatérve a rajtra, szinte mindenki elég tempósan kezdett el futni, de a legmeglepőbb talán Dan Lawson (24 órás Európa-bajnok, korábbi UB győztes és pályacsúcstartó) volt, aki 4:20 körüli tempóban rótta a köröket. A többiek sem kezdtek lassan, folyamatosan köröztek le további angol, cseh, lengyel, svájci és német futók, de a lányok közül is 4-5-en előttem voltak. Szóval az első órákban olyan 15. hely környékén haladtam, de nem inogtam meg, tartottam az előre eltervezett 6 perces tempót (na jó, inkább 5:50 körül volt, de úgy éreztem, hogy ha ennél lassabban megyek, akkor folyamatosan vissza kell fognom magam, ami még fárasztóbb lett volna). Az angolon kívül a másik komoly ellenfél a lengyel Lukasz Sagan (többszörös Phidippides Run győztes) volt, de mint utólag kiderült, fél órával lekéste a rajtot, mert aznap utazott a verseny helyszínére, és késett a gépe (én biztos nem vállaltam volna be így). De ő is elég sebesen kezdett, olyannyira, hogy le is előzött, és elég sokáig előttem is haladt.
Dan hosszú ideig olyan jó tempóban haladt, hogy majdnem 40 körre is növelte az előnyét, de aztán péntek délután megtört a jég, és egyre ritkábban körözött le, a korábbi 8-10 perc helyett mondjuk fél óra alatt, aztán volt, hogy már egy óra is kellett hozzá. Egy idő után pedig már elkezdtem én lekörözni őt, illetve a többieket is, akik az elején gyorsan kezdtek. Érdekes, hogy egy darabig ez még a helyezésben nem jelent meg, idő kellett, mire valóban utolérem őket. Sokáig a 8-9. helyen haladtam, aztán ez is hirtelen kezdett javulni, és gyorsan elértem a dobogós harmadik helyet. ˘
Az első éjszaka nyugisan telt, a szél sajnos nem enyhült, de hideg nem volt, elég sokáig még trikóban futottam, aztán valamikor pólóra váltottam, és a hajnal előtt még a kesztyű is felcsúszott.
Nem emlékszem pontosan mikor, de valamikor a reggeli órákban vehettem át a vezetést. Ahogy elhaladtam a depó mellett, egyik körben a segítőim jól megtapsoltak, ebből is tudhattam, hogy tényleg az élre kerültem. Sok idő nem volt az ünneplésre, menni kellett tovább, és növelni az előnyt, hogy aztán legyen miből elmenni pihenni. Az első alvásra nem volt konkrét terv, úgy voltam vele, hogy akkor megyek majd ledőlni, ha már nagyon elfáradtam. Ez tavaly az OB-n 30 óránál volt, most előbb kezdtem elálmosodni, és szerencsére volt akkora előnyöm (Dantől kb. 20 kör, Lukasztól majdnem 30), hogy ezt 26 óránál bevállalhattam. Nilla és Szabi a megbeszélteknek megfelelően pontosan egy óra múlva jöttek kelteni, bár addigra már pont fel is ébredtem.
Közben visszacsúsztam a 2. helyre, sőt 1 kör híján a harmadikra. De nem aggódtam, mert a többiek addig még egyszer sem álltak ki aludni. Elég gyorsan el is kezdtem behozni a hátrányt, anélkül, hogy az eredeti tempón emelni kellett volna, és egy órán belül már újra vezettem. A pihenés nagyon jót tett, úgy éreztem magam, mint a rajt utáni órákban. Újra mentek a 6 percen belüli kilométerek (előtte egy kicsit már 6 percen kívül voltam).
Ha még nem derült volna ki, egy 400 méteres atlétikai pályán körözgettünk, és részben a sérülésveszély miatt, részben pedig, hogy ne hülyüljünk meg, 4 óránként irányt váltottunk. Ez nagyon jó volt, mert már az első 4 órában elkezdtem érezni a forgómat a bal oldalon. Néha bemegyünk persze résztávozni a Beac pályára, de úgy látszik az édeskevés. Már alig vártam a fordítást, és sokkal jobb is lett utána, de az nem nyugtatott meg, hogy még elég sokszor kell majd a „rossz” irányban futni. Szerencsére azért nem lett elviselhetetlen, leginkább a megállások utáni elindulások voltak nagyok rosszak, aztán egy idő után bemelegedett, és futás közben annyira vészesen nem zavart.
A 400-as körözgetésnek még egy előnye volt a gyakori frissítési lehetőségen kívül. Folyamatosan tudtunk egymásnak drukkolni, egymást biztatni, és egy kicsit együtt futva pár szót váltani egymással. Menet közben láttam, hogy a lányok nagyon szépen haladnak és mindent megtesznek a csapat győzelemért. Szilárd pedig itt is bizonyította a Backyard versenyeken már megszokott szívósságát, megtiszteltetés volt vele együtt küzdeni a csapatért, egy jó pár körön keresztül vele is futottam együtt, és beszélgettünk kicsit. ˘? Lassacskán elérkezett a második este-éjszaka is, ez már nem volt annyira könnyű és nyugis, mint az első. 8-9 körül megint ledőltem egy fél órára, annyira elálmosodtam. Érdekes, hogy általában az álmosság tört rám, nem a fizikai fáradtság, talán ez a beszámoló elején taglalt, és már a versenyre magammal hozott alváshiányból fakadt. Amúgy az időzítés jó volt, mert pont akkor csapott le az első zivatar, amikor a sátorban voltam. Mire kimentem, már el is állt. Persze azért nem úsztuk meg ennyivel, újra elkezdett esni, de ez már nem is igazi eső volt, hanem valami sűrű szitálás. Többször rákezdett, aztán pár percen belül el is állt. Ami igazán rossz volt, az az esővel mindig együtt érkező szél...
Ami a futást illeti, itt már nem mondom, hogy élveztem volna, de annyira vészesen nem lassultam be, olyan 6:30 körül mentem. Csak arra figyeltem, hogy emelgessem a lábaimat, és nagyon ne essen rosszul. Hajnali 3 körül megint rámtört az álmosság, a pontos előnyre már nem emlékszem, de bőven belefért még egy rövid alvás, amiből végül egy kicsit hosszabb lett (nagyjából bő 50 perc), mert megint jól időzítettem. Arra ébredtem, hogy nagyon durván veri az eső a sátrat, a verseny legnagyobb zápora csapott le éppen. Nilláék mondták, hogy gyakorlatilag mindenki eltűnt a pályáról, és bemenekült valami fedett hely alá. Úgyhogy egy kicsit még élveztem a sátor vendégszeretetét. De szerencsére nem tartott sokáig, kezdett enyhülni, és mire kikóvályogtam a sátorból, már el is állt. Azt nem mondom, hogy túl sok kedvem volt visszaállni a pályára, de sajnos ez nem kívánságműsor.
Lassan jött a reggel, itt már inkább 6:30-7 perc közötti tempóban „futottam”, de az a vicces, hogy még így is folyamatosan tudtam növelni az előnyömet. A többiek már előző naptól fogva gyakran belesétáltak, hozzájuk képest én szemmel láthatóan egyenletesen haladtam, legalábbis a frissítő zónából ezt a visszajelzést kaptam. Ahogy Tóth Szabi, úgy én is számolgattam, és úgy nézett ki, hogy még meglehet a 400 km a végére (az egyéni csúcsot el kellett engedni), de nagyon határeset lesz. Már csak pár óra volt a végéig, mentem, ahogy tudtam, de aztán megint nagyon rám tört az álmosság, és most már fizikai fáradtsággal is párosult. A győzelem már bombabiztosnak tűnt, és csapatban is vezettünk. Végig tudtam volna még kóvályogni ebben az állapotban, de nem sok értelmét láttam, valószínűleg a 400-ból is kicsúsztam volna. Szóval fájó szívvel, de ezt is elengedtem, és inkább még egyszer, utoljára ledőltem egy fél órára. Tényleg jót tett, és bár nem mondom, hogy száguldoztam utána, de azért újra tudtam futni nagyjából 7 percesben. Az utolsó órában átváltottam lendületes gyaloglásra, Dan és Lukasz sem futott már.
Aztán alig fél órával a vége előtt történt valami fura dolog. Az angolok egyszer csak elkezdtek újra futni, nem is akárhogy. Aztán láttam, hogy Szilárd is fut, szintén elég jó tempóban. Gyanús volt, hogy a csapatversenyhez lehet ennek köze, de azért megkérdeztem Tóth Szabit, hogy mi folyik itt. Mondta, hogy igen, az angolok megpróbálnak feljönni az első helyre csapatban, és kérte, hogy egy kicsit én is fussak még bele. Én meg magamban méltatlankodtam, hogy mekkora hajcsár ez a Szabi, tavaly se hagyott nyugodtan sétálgatni az utolsó fél órában, meg most sem. Kegyelemben reménykedve Nillára néztem, és tőle is megkérdeztem, hogy akkor most fussak...? Válaszul segítőkészen a pályára mutatott és közölte, hogy „Arra van a menetirány.” Meg még azért biztatóan hozzáfűzte, hogy hajrá. De azért megtettem, amit megkövetelt a haza, és végül sikeresen visszavertük az angolok támadását (Szabi szerint, ha nem reagálunk, 6 perc alatt át tudták volna venni a vezetést). Szilárdnak pedig annyira jól sikerült ez a hajrá, hogy egyetlen körrel a lefújás előtt még egyéniben is tudott egy helyet javítani, és végül a 9. helyen végzett. Végre csak vége lett a versenynek, már nagyon jól esett megállni, még a nap is elkezdett kisütni. Aztán persze meggondolta magát, de szerencsére eső már nem lett, főleg, hogy az eredményhirdetés is a szabadban volt. Tulajdonképpen az összes létező aranyérmet elhoztunk, a lányoknál Brown Viki nyert, illetve a Viki – Drabik Kriszta (egyéni 8.) csapat is aranyérmes lett. A fiúknál pedig Fodor Szilárddal hoztuk el a csapat aranyérmet is. Ráadásul korosztályban Viki és én is aranyérmesek lettünk, Kriszta és Szilárd pedig ezüstérmes. Hornyánszki Christiane és Ignácz Marietta egyéni csúccsal zárták a versenyt a 9., illetve a 10. helyen. Itt is hatalmas gratula, mindenki nagyon szépen odatette magát! Az is fantasztikus (ahogy Nilla is említette az ő összefoglalójában), hogy minden magyar induló végigcsinálta a 48 órát, senkinek nem kellett kiállnia, vagy feladnia a versenyt.
Ami a háttércsapatot illeti, a segítőim ezúttal Nilla és Szabi voltak. Itt is nagyon köszönöm a segítséget, felbecsülhetetlen értékű az az állhatatosság és kitartás, amivel megtámogatták a sikert. Nagyon kemény meló lehetett 2 (de ha úgy vesszük, igazából szinte három) napon keresztül ott állni a pálya szélén (ők is csak 2-3 órákat aludtak egymást váltva), és lesni minden rezdülésemet, kívánságomat, főleg egy 400-as pályán, ahol pár percenként tiszteletemet tettem. ?? Persze meg volt tervezve a frissítés percről percre, dehát minden terv arra jó, hogy boruljon. Szombat estétől gyakran voltak extra igényeim, meg még a meleg időben a hűtést és a hidratálást is menedzselni kellett, az esőben-szélben pedig folyamatosan üzemelt a butik a depóban, öltöztettek-vetkőztettek, miközben ők maguk is megállás nélkül küzdöttek az elemekkel. (Ahogy utólag hallottam, a gazebók illesztésénél minden nagyobb eső alkalmával ömlött befelé a víz, szóval többször kellett katasztrófavédelmiset is „játszani”, miközben a pályán meg zajlott a versengés, és kifelé is figyelniük kellett.) Szerencsére van már akkora rutinjuk és tudnak annyira rugalmasak és kreatívak is lenni, hogy jól kezeljék a várható és a váratlan helyzeteket is. Meg kell még említenem Nilla szuper fotóit, amelyeket minden magyar futóval előre egyeztetve a verseny első órájában, valamint pénteken napnyugtakor készített el, és Marietta korlátlan mobilnetjének hála viszonylag hamar közzé is tudott tenni némi helyeztjelentéssel. Szabi pedig addig tartotta a frontot a frissítő asztalnál, amíg a képek feldolgozása és a tudósítás megtörtént. Köszönöm, hogy ott voltatok velem!


Évente több százmilliót kereshet a világ legjobb ultrafutója
Smahulya Ádám
2023. 09.
A becslések szerint évente csaknem egymillió eurót, azaz nagyjából 350 millió forintot keres a világ legjobb ultrafutója, Kilian Jornet.
Mennyit lehet keresni az ultrafutással? A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, nyilvánvalóan sok függ attól, ki milyen szinten űzi a sportágat, milyen versenyeken tud indulni, és van-e egyéb bevétele a sportból. A kérdést tehát célszerűbb úgy feltenni, hogy vajon mennyi az a maximális összeg, amit meg lehet keresni az ultrafutással. Így tehát adja magát, hogy megvizsgáljuk, körülbelül mennyit kereshet évente a világ legjobb és legismertebb ultrafutója, Kilian Jornet.

A spanyol sportember neve fogalom a hosszútávfutók között, de bizonyára már azok közül is sokan hallottak róla, akik csak érintőlegesen érdeklődnek a szabadidősportok iránt.
Az októberben a 36. életévét betöltő ultrafutó olyan rangos versenyeket nyert meg, mint az Ultra-Trail du Mont-Blanc, a Grand Raid, a Western States és a Hardrock, ráadásul az egészen kivételes állóképességének köszönhetően 2017-ben egy hét alatt kétszer is megmászta a Mount Everestet.
Az idei Ultra-Trail du Mont-Blanc-t kisebb sérülés miatt kihagyta ugyan, de az Instagram-oldala szerint továbbra is kimondottan aktív, a napokban arról tett ki egy posztot, ahogy Norvégiában, a Romsdalshornet hegyen fut. Na de térjünk vissza az alapkérdésre: vajon mennyit keres Kilian Jornet? Hivatalos adat természetesen nincsen, de a spanyol cuantoganaria.com oldal becslése szerint évente nagyjából nyolc-kilencszázezer eurót keres a sporttal.
Ez forintba átszámítva nagyjából 310-350 millió forint.

Azért fontos megjegyezni, hogy az összeg jelentős részét a szponzori bevételekből származó pénzek teszik ki, Kilian Jornet ugyanis több nagy világmárkának is az arca. Ám ezeket a szerződéseket a sportsikereinek köszönheti, vagyis a kettő összefügg, és az is nyilvánvaló, hogy kezdetben ennek legfeljebb a töredékét tehette zsebre. De a szponzori bevételek mellett a könyveiből és a közösségi-médián közzétett tartalmaiból is van bevétele, és persze az ultrafutással nyert pénzdíjakról sem szabad megfeledkezni. A Ultra-Trail du Mont Blanc megnyeréséért például 2017-ben hetvenezer eurót kapott, ami nagyjából 27 millió forint. És természetesen abban az évben nem ez volt az egyetlen versenye. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy Kilian Jornet az ultrafutás legendája, olyan, mint a futballban Lionel Messi vagy a kosárlabdában Michael Jordan, Le Bron James. Márpedig a világ legjobbjait minden sportágban, sőt szinte minden szakmában busásan megfizetik.
Mellesleg őt ismerve az is nyilvánvaló, hogy ezt az egészet nem a pénz miatt csinálja. Az El Mundónak 2018-ban adott interjúban elmondta, mit gondol úgy általában a sportban forgó pénzekről, és meglepő módon az olimpia kapcsán is kritikusan nyilatkozott.
„Rengeteg pénz van a sportban, akár a futballról van szó, akár bármi másról – mondta Kilian Jornet. – De egyáltalán nem logikus, hogy valaki a futással több pénzt keres, mint egy orvos vagy egy tanár. És ugyanez igaz a médiaérdeklődésre. Ami engem illet, érdekel, hogy edzenek az atléták, ezért figyelem őket, a futballisták kapcsán pedig leginkább az érdekel, hogy hogyan viselik el a rájuk nehezedő hatalmas nyomást. Ami az olimpiát illeti, régen nagy álmom volt, hogy részt vehessek a játékokon, de már egyre kevésbé érzem így. Az olimpia régimódi formátum, most már sokkal inkább kellék. Az olimpiai eszmék már rég elhalványodtak, a lényeg a rendező ország népszerűsítése, sokkal kevésbé maga a sport. Persze jelentős sportértéke van egy négyévente rendezett versenyen nyert aranyéremnek, de nem rajongok mindenért, ami az olimpiával kapcsolatos.”


Magyar sikerek a balatonfüredi EMU hatnapos világkupán
B. A.

2023.09.27

A nőknél Brown Viktória, a férfiaknál Beda Szabolcs győzött, ráadásul csapatban is magyar aranyérem született.

A napokban rendezték meg Balatonfüreden az EMU 6 napos világkupát, amelyen rengeteg magyar futó vett részt, továbbá igazán neves, külföldi sportolók is megmérették magukat.

A férfiak között habár sok dolog hátráltatta, de a nemrégiben 48 órás világbajnoki címet szerző Beda Szabolcs győzött 803.653 megtett kilométerrel.

Második helyen végzett a brit Luke Ivory (769.504 kilométer), míg a harmadik Sárosi Gyula lett (759.620 kilométer).
A hölgyeknél a Beda Szabolcshoz hasonlóan az elmúlt hetekben 48 órás világbajnoki címet szerző Brown Viktória végzett az első helyen 747.384 kilométerrel, hozzá kell tenni, hogy a magyar futó ételmérgezést kapott a verseny ideje alatt, ennek ellenére is aranyérmet szerzett. Második lett a bolgár Mihaela Englaro 735.046 kilométerrel, míg a harmadik helyen a finn Milka Rajala végzett (702.595 kilométer).

Azzal, hogy ilyen jól szerepeltek a magyarok a világkupán, a csapatversenyben is az élen végeztek, a Brown Viktória, Beda Szabolcs és Sárosi Gyula alkotta együttes 2310.66 kilométerrel nyert, megelőzve a David Kellner, Jaroslav Bohdal és Petr Lekes alkotta cseh csapatot, amely 2035.72 kilométerrel zárt.

További magyar eredmények: Mészáros Tamás 646.35 kilométer, Reichsmann Gábor 643.439 kilométer, Török Benjamin 623.3 kilométer, Krausz István 615.334 kilométer, Sándor Róbert 571.529 kilométer, Nagyné Bakucz Krisztina 548.228 kilométer, Fodor Szilárd 526.744 kilométer, Bujtásné Tóth Erzsébet 505.241 kilométer, Kauker Ákos 486.055 kilométer, Bozó Pál 367.232 kilométer, Keresztes György 350. 563 kilométer.

Ételmérgezést kapott, de így is megnyerte a hatnapos világkupát

Judi Ádám
2023. 10. 03.

Brown Viktória 747.384 kilométert megtéve győzött a balatonfüredi EMU hatnapos világkupán, ezzel megdöntötte a kanadai országos rekordot, amely korábban 736 kilométer volt. Tervben volt a rekorddöntés?

Többet szerettem volna futni, de közbejött egy be nem tervezett ételmérgezés – mondta a magyar-kanadai Brown Viktória a Csupasportnak. – Annyira rosszul voltam, hogy minden rekordot és számot elengedtem, csak arra koncentráltam, hogy megnyerjem valahogy a versenyt. Aztán amikor eljutottam hétszáz kilométerig, akkor csillant fel bennem az, hogy ebben akár a kanadai országos rekord is benne van. Ekkor még hét óra volt hátra, ezalatt harminchat kilométert pedig bőven meg lehet tenni.

Valódi harc folyt az első helyért, nagyot küzdött a bolgár Mihaela Englaróval.

Nagy csata volt, kifejezetten évezem az ilyen helyzeteket. Az első négy napban el tudtam húzni, nem is titkoltam, hogy a végére legalább nyolcszáz kilométer a célom, ami női kategóriában eddig a világon három hölgynek jött össze. Be szerettem volna kerülni ebbe az illusztris társaságba, nagy lépés lett volna a pályafutásomban.

Szóval, négy napig jó ütemben haladtam a célom felé, ám az ötödik napon összeszedtem egy ételmérgezést… Na, ekkor mindenhol minden kijött belőlem… Kemény volt.

Az első esetnél annyi időm nem volt, hogy oldalra fordítsam a fejem, hirtelen a pályára jött minden, le is kellett slaggal veretni. Mindennel próbálkoztunk megszüntetni a problémát, ám semmi nem vált be. Estére eljutottunk oda, hogy beláttuk, nincs értelme ennek, így elmentem aludni. Hat és fél órát aludtam, majd mire felkeltem, a bolgár Mihaela Englaro átvette a vezetést. Futni még nem tudtam, így elkezdtem sétálni, a legnagyobb előnye a bolgár lánynak tizenegy kör volt. Dr. Drabik Krisztina orvosi végzettséggel rendelkezik, és otthon van a táplálkozástudományban, így az ő tanácsára órákon keresztül ropit ettem és meleg gyümölcsteát ittam. Szépen lassan eljutottam oda, hogy már tudtam kocogni. A bolgár lány öt körrel vezetett, és a saját fegyveremet használta ellenem: beállt mögém vonatozni. Ez nagy taktikai hiba volt a részéről, hiszen ekkor még gyenge voltam, ha fut tovább, tudta volna növelni az előnyét. Öt órán keresztül jött mögöttem, örültem neki, mert tudtam, hogy nem sokára rákapcsolok és megindulok, azt a tempót pedig nem bírja majd, az öt körös hátrányomat pedig ledolgozom. Öt percesnél is gyorsabb tempót vettem fel, az volt a tervem, hogy amikor lát, akkor gyorsan futva elhúzok mellette, amikor nem lát, akkor pedig visszaveszek az iramból. Nem sokkal később megelőztem, ekkor láttam, hogy ő fejben feladta a versenyt, el is ment masszázsra és pihenni. Éreztem, hogy a győzelem nem forog veszélyben, ekkor pedig az országos kanadai rekord megdöntésére koncentráltam. Összességében nagy taktikai csata volt, a csapatom és én remekül játszottunk. Sokat köszönhetek Dr. Drabik Krisztának.

Mi okozta az ételmérgezést?

Egy cukrászda süteményt kint hagytunk rövid időre a napon, én pedig megettem… Az egyik pillanatban még vidáman futottam Beda Szabolccsal és Sárosi Gyulával, majd kidobtam a taccsot. Semmi előzménye nem volt, nem fájt a hasam, semmit nem éreztem. Csak jött.

Remek eredményeket ért el az utóbbi időben, a júliusi Badwateren negyedik lett, majd augusztusban megnyerte a negyvennyolc órás világbajnokságot, illetve szeptemberben a balatonfüredi hatnapos világkupát is.

A Badwater nem sikerült túl jól, igaz, kiváló futók vettek részt az eseményen, ám talán a dobogót el tudtam volna érni. Első alkalommal vettem részt a versenyen, nem vagyok elégedetlen, a nők között az eddigi legjobb magyar eredményt értem el. Jó tanulópénz volt, legközelebb biztosan jobban megy majd. A negyvennyolc órás világbajnokságon elért győzelmemnek nagyon örültem, ez volt a célom a rajt előtt. Talán mondhatom, hogy magabiztosan nyertem, igaz, több kilométert szerettem volna megtenni, de az időjárás nem volt túl ideális. Külön öröm, hogy a csapatversenyt is megnyertük, nagy harcot vívtunk a finnekkel. Nem sokkal a vége előtt átvették a vezetést, szakadt az eső, éjjel is volt, tele volt a hócipőnk, és inkább elmentünk pihenni. Reggel kisütött a nap, a finnek belassultak, mi pedig rákapcsoltunk, és megelőztük őket. Még hozzátenném, hogy az év első felében megrendezett hatnapos világbajnokságot is megnyertem, szóval mondhatom, hogy remek évem van. Ráadásul mentem egy negyvenkilenc órás backyardot, ami talán elég lesz a csapatkvalifikációhoz a jövő évi világbajnokságra.

Milyen céljai vannak a közeljövőt tekintve?
Október tizennegyedikén Hawaii-on lesz jelenésem a triatlon világbajnokságon, majd december elsején a tajvani huszonnégyórás világbajnokságra megyek.

Először teljesítette nő a világ legnehezebb futóversenyét
2024.március 23.

Először teljesítette nő a világ egyik legnehezebb futóversenyét. A brit Jasmin Paris is a között az öt futó közt volt, akiknek sikerült célba érniük az Egyesült Államokban megrendezett Barkley Marathons nevű értelmetlen versenyen. A negyvenéves nő pont befért a hatvanórás limitidő alá: 59 óra 58 perc és 21 másodperc alatt teljesítette az ötször 32 kilométeres távot. A táv és a borzasztó terepviszonyok mellett a több mint 16 ezer méternyi szintkülönbség teszi a világ legnehezebb versenyévé a Barkley-t. (BBC)

---